Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.
Ülésnapok - 1985-76
6335 Az Országgyűlés 76. ülése, 1990. január 26-án, pénteken 6336 záteendőleg kérem: „így a közerkölcsöt veszélyeztető és a közszemérmet sértő írásos vagy elektronikus sajtótermékek közlésével" fejeződne be a mondat. Tisztelt Országgyűlés! A gyermekek, a fiatalság tudatát bódító, értelmes érdelődését csökkentő, alkotó energiáját lekötő ártalmaktól védenünk kell őket, s ezzel önmagunkat. Nem először hangsúlyozom a Parlamentben azon meggyőződésem, hogy a létünket a nemzet szélesebb értelemben vett tisztább erkölcsű tudata szabja meg. Ezért kérem jövőnk érdekében módosító javaslatom támogatását. Köszönöm. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm szépen Szentágothai János képviselőtársunkat illeti a szó. DR. SZENTÁGOTHAI JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Az előbb remek felszólalás hangzott el Velkey László kollégámtól, amelynek minden szavára tudom magam indifikálni. Nem ismerem olyan részletesen és oly precízen a tényeket, ezért megközelítőleg sem tudnám ennyire jól megindokolni a véleményemet. Ez felment az alól, hogy az erkölcsi környezetszennyezés problémáival részletesen foglalkozzam, és több időt enged arra, hogy a sajtószabadság és az azzal járó felelősség követelményeiről szóljak. Az egyik ilyen ügy túlontúl jól ismert, hiszen tegnap már a bíróság meghozta ítéletét Antoniewicz Roland akciójával kapcsolatban. Nem tudom viszont, hogy felvetődött-e a Reform-magazin felelősségének a kérdése, amely a röplapot facsimile-ben közölte. A mai sajtótechnika ezt minden nehézség nélkül lehetővé teszi, de vajon mit jelentett ez az ország nyugalmának és főleg nemzetközi tekintélyének? Ha mint újságszerkesztőnek ilyen röplap jut a kezembe, első kötelességem, hogy telefonáljak a belügyi hatóságoknak. Ha nagyon akarok ennek nyilvánosságot adni, akkor legfeljebb olyan hírt közlök, hogy ijesztő, de feltehetőleg provokációs jellegű röplapok kerülnek kiosztásra. Ennyi jogunk van erről tájékoztatást adni. Nem lennék feltétlenül amellett, hogy ne adjunk semmiféle tájékoztatást. De egy-az-egyben lehozni ezt a szörnyűséges dokumentumot, ahogy ezt a Reform-magazin megtette, ez a legóvatosabb megítéléssel is erősen kifogásolható. Sajnos hasonló dolgok a továbbiakban is előfordulnak. Kezemben van egy debreceni lap, az „Úton" című újság. Múlt év december 14-étől kezdve felvetette a „zsidókérdés" vitáját. Eleinte — mint ahogy ez már lenni szokott — a vita aránylag tisztességesen indul. Bár a tárgyalás modorában egy-s-más kifogásolható. Magyarországon, negyvenöt évvel a holocaust után, nagyobb óvatossággal lenne célszerű azt a kérdést kezelni, hogy ki tekinthető a régebbi írók közül antiszemitának. Nem tartom szerencsésnek az egész kérdésfeltevést; legfeljebb úgy lehet felvetni ezt a kérdést, vajon írók gondolkoznak-e azon, hogy húsz vagy harminc évvel később olyan dolgokból — amiről ráadásul nem is ilyen szándékkal — írtak egészen más történelmi szituációban nem járulhattak-e hozzá a gyűlölet elhatalmasodásához . Ennek az „Úton ' ' című lapnak a január U-i számában „Ki áhítja a bosszút" című írás jelent meg, Kálmán Imre debreceni levélírójuk tollából. Ez az írás a rosszemlékű Stürmer stílusára erősen emlékeztet. Én már akkor is éltem, amikor ezt az újságot Magyarországon széltében osztogatták, így az ember óhatatlanul is belenézett, akármennyire szörnyű és gusztustalan volt, mert érezte az ember, hogy milyen rettenetes dolog készülődik. Aztán folytatja az írás az abortusz-problémával, amelyről szólva elfeledkezik arról, hogy a Ratkókorszak abortusz-ellenességét az ős-árjának éppen nem tekinthető Rákosi csoport vitte kérészül tűzzelvassal. Ez a tendencia persze később az ellenkezőjébe fordult. Hogy az egész írás milyen bizarr, elég talán ennyit idéznem: „a második világháború utáni negyvenhárom esztendő, a Rákosi- és a Kádár-korszak valójában a gyűlölködés és a bosszúállás korszaka volt, az orosz fegyverekkel két ízben is hatalomra juttatott hazai zsidóság szent bosszúja a teljes magyarság ellen a rajtuk esett korábbi sérelmekért. . ." stb. Nem folytatom: ennek még a felolvasása is erkölcsi környezetszennyezés. S hogy az egész írás mennyire bizarr, tovább is megy a levélíró: „A nemzetrontás másik példája a feltalálóink országosan ismert kálváriája: a Celladam, a Bérescsepp, az égéscsillapító szer ..." stb. Valóban egyik „feltaláló" sem tartozik a zsidósághoz, de támogatóikról ezt már nem mondhatjuk biztosan. — E csodaszerek ellenzői között — minden szerénytelenség nélkül állíthatom — a hangadó személyiség én voltam. Részben vezetője is az ellenük viselt tudományos harcnak. Soha nem értettem egyet a hármas „T" (tűrés, támogatás, tiltás) harmadik „T"-jével. Mindig csak azt kértem az illetékesektől, hogy amikor megjelentek a szerintünk tudománytalannak minősíthető szerek és eljárások, pl. a tévében, ugyanabban a műsoridőben az általunk kijelölt tudományos szakember visszajátszva ugyanezt a programot, elmondhassa, hogy mi a tudomány mai álláspontja ezzel kapcsolatban. Ha ez így történik, nem jutottunk volna el a mai káros áltudományos környezetszennyezéshez. Ha tehát ez a zsidóságnak a holocaustokából a magyarság ellen viselt bosszúja, akkor ebben én is részes vagyok. (Derültség.) Tudomásom szerint több generációra visszamenőleg családunk „árja" volt, a rosszízű fogalmazás szerint. Ha lenne zsidó őseim között, ezt büszkén vállalnám. De nincsen. Talán ennyi is elég arra, hogy érzékeltessem: itt milyen szörnyű veszedelem leselkedik reánk. A szerkesztőségnek amikor valószínűleg jószándékkal, ezt a nagyon kényes tabu-témát napirendre tűzte, tudnia kellett volna, hogy milyen körültekintéssel kell hozzányúlni ilyen kérdés tárgyalásához. Nem ellenzem, hogy ilyesmit tegyünk, de ha ennek következtében ilyen szörnyűséges dokumentumok is nyilvánosságot kaphatnak a magyar sajtóba, ez már kétségbeejtő. Én volnék az utolsó, aki mindjárt ügyész után kiált. De felelősségünk, hogy mind az erkölcsi, mind pedig a gyűlölködési környezetszennyezés ellen fellépjünk. Ennek a gyűlölködésnek egyszer s mindenkorra el kell tűnnie a magyar sajtóból. Köszönöm.
