Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-66

5439 Az Országgyűlés 66. ülése, 1989. november 22-én, szerdán 5440 Ugyanez a helyzet a lakással. A Kormány 50—100 százalékos átlag-lakbéremelést tervez, meg kamatemelést, és én azt mondom, hogy ezt csak így egyszerűen nem teheti meg! Ehhez a lakhatás árát a keresetekbe be kell építetni, le kell törni a lakásárakat és fel kell számolni az egész spekulációra, illetve pazarlásra felépített rendszert. Hovatovább ott tartunk, hogy egy kétkeresős család egyik tagjának fizetése nem elég a törlesztésre, és az OTP önkényúrként olyan beugróval versenyezteti ügyfeleit, amit átlag földi halandó képtelen megfizetni. Szeretném tudni, hogy az egész építőipari vertikumban, a földtulajdonosoknál, az OTP-él és végül az államnál ebből mennyi haszon jelentkezik? A fenti terveket nem tudom elképzelni a hitelkonstrukció átalakítása, a bérliberalizáció folytatása, az OTP konkurenciájának megteremtése, és a törlesztések adóból történő levonhatósága nélkül. Kifogásolom, hogy erőteljes antiinflációs politika helyett a kormányzat a fogyasztási adó és import forgalmi adó növelésével további 1,5—1,8 százalékos fogyasztói áremelést és inflációt generál. A bevezetőben mondottak tudatában is csak akkor tudom a programot elfogadni, ha ezen problémák megoldására ésszerű megoldást találunk. Köszönöm. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Ház! Ismételten bejelentem, hogy e pillanatban a reformbizottság a főemelet 37—38-as termében ülésezik. Kérem, nyomatékosan kérem a bizottság valamennyi tagját, szíveskedjen ott megjelenni. Folytatjuk a vitát. Mayer Bertalan, Vas megye 5. számú választókörzetének képviselője következik feszólalásra. MAYER BERTALAN: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Parlament! Jót, s jól ez a titok nyitja — mondotta Kazinczy, s míg a beszédem írására készültem, meg az anyagot tanulmányoztam, azt gondoltam, rajtam kívül más is olvasta ezt az idézetet, talán még a Kormány tagjai közül is. Mindezt a gondolkodást kerestem az anyagban, és megmondom őszintén, nem találtam. Mindebből adódóan beszédem elején kijelentem, ez a kormányprogram számomra elfogadhatatlan. A gazdaságpolitikai program három évet fog át. Nyitott kérdés, hogy ez a program miért most készül? Miért kell ennek a Kormánynak hároméves programot készíteni, amikor — az anyag szóhasználata szerint is — rendszerváltás történt? Az elemzés, mely megalapozza a programot, de maga a koncepció is olyan felfogásban született, mely szerint különféle közös nevezőre hozott tendenciák, általánosságban megítélt haladási irányok, a vállalkozói szféra és a lakosság nagyvonalú, együttes kezelése a jellemző. A felfogás, mely az egész anyagot jellemzi, magabiztos, sokszor kritika, de főleg önkritika nélküli vonalvezetést jelez. Hogy mást nem mondjak, a Világbankkal, illetve a Nemzetközi Valutaalappal kapcsolatos vita, egyet nem értés okai sehol nem jelennek meg. Vajon mit várnak el a pénzügyi szervezetek, miért nem hajlandóak a Kormánnyal megállapodni, mit hibáztatnak vagy hiányolnak a Kormány koncepciójából? Erre ebben az anyagban és a tegnapi nap folyamán nem kaptunk választ. Az ország fizetési helyzete kétségtelenül a legfontosabb kérdéskör. A pénzügyi folyamatok megítélése mellett a termelés, illetve az áruforgalmi mérleg bemutatása elsikkad. Nem kerül ugyanis felvázolásra, hogy az áruforgalom miért zárt csak ennyire kevés aktívummal? Megjegyzem, hogy a kérdésfeltevés azért célirányos, mert a teljes áruforgalmi aktívum az agrárgazdaságból származik, míg az ipar mérhetetlenül nagy dollárpasszívummal zárja az évet. Igazából nem kapunk magyarázatot arra, hogy az egyes gazdasági ágak mire költötték azt a hatalmas pénzt 1989-ben, ami részükről a negatív szaldót eredményezte. Különféle fejlesztések születtek, világszínvonalú csúcstechnológiát vásároltunk vagy pedig az egész ipari áruforgalom dollárviszonylatban veszteséges lett? Ezek nélkül a konkrét megállapítások, információk nélkül, mely hosszabb terjedelmű is lehet, de egy-két bekezdést mindenképpen megérdemelne, nem lehet még tájékoztató formájában sem elfogadni a leírtakat. A KGST esetében a külkereskedelem bemutatása úgyszintén féloldalas. Nem derül ugyanis megemlítésre, hogy a Szovjetunió és Magyarország között például államközi megállapodásokon alapuló árucsere történik. Ez annyit jelent, hogy meghatározott áruért, meghatározott árut kapunk. Továbbmenve: a Szovjetunió részére kemény áruért kemény árut adunk cserébe. Az országunk számára ez azt jelenti, hogy a stratégiai fontosságú termékek, mint a cellulóz és a földgáz, a fenyő, a fűrészáru, a kőolaj — és tovább ne soroljam — 70—80 százalékát csak élelmiszerért hajlandó szállítani a Szovjetunió. Ez meghatározó kérdés és ennek következtetései az anyagból hiányoznak. A programban a külgazdaság meghatározó, s azt gondolom, ezzel egyet lehet érteni. A húzóágazatok megjelölése enyhén szólva hiányos. Nézetem szerint ugyanis az élelmiszer, az élelmiszer-előállítás korszerű technológiája, rendszerei, továbbá az ehhez szükséges biológiai alapok, úgy mint a vetőmag, -szaporítóanyag, igencsak kemény termék lehet és összességében egyik komoly húzóágazat már ma is. Gondoljunk csa a szovjet ellátásra. Féleérthető okfejtést takar az egész külkereskedelmi megítélési szemlélet és a leírt anyag egyaránt. Az összefüggések szándékos figyelmen kívül hagyását jelenti, hogy a dollárért történő élelmiszerexportot egy feltétlen szükséges, mintegy magától bekövetkező dolognak tekintik, amely sajnos gazdaságtalan. Ugyanakkor arról, hogy ki, mire költi el ezt a gazdaságtalanul megtermelt pénzt, és annak mi lett az eredménye, arról nem esik szó. Mindezek alapján ismét felvethető, hogy az élelmiszergazdaság kitermelt devizát maga értékesíthesse a bankoknak és a hazai importőröknek. Ekkor derülne ki tulajdonképpen, hogy mennyit ér az a deviza, amit az élelmiszerexport hoz és drága-e ez az országnak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy azok az összefüggések, amelyek a rubel relációs kereskedelemre, valamint az ipar megítélésére vonatkoznak, nem egészen tartalmazzák a lényeget és a közelmúlt felelősségét.