Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-71

5955 Az Országgyűlés 71. ülése 1989. december 20-án, szerdán 5956 azt hiszem, volt már erre példa, amikor feltettük nem is oly régen: kit, kiket képviselünk mi, képviselők? Bennünket a lakosság választott meg és most ebből a költségvetésből éppen a lakosságot sújtó intézkedéseket olvashatjuk ki. Képviselhető-e? - teszem fel a kérdést, tettük fel a kérdést. Nekem az a véleményem: képviselendő, mert ez a ránk kínkeserves terheket rovó költségvetés a távolabbi jobb jövőt is ígéri, 1990-re pedig az ország összeomlásának megakadályozását. Az .összeomlás réme persze már korábban is fenyegetett, és ha bekövetkezik, tán nem is sajnáljuk, hiszen a korábbi rendszer omlik össze, de most jóval többről van szó. Nemcsak a gazdasági összeomlás következhet be, hanem a már kivívott politikai-alkotmányos rendszerváltásunk is veszélybe kerülhet. Arról a rendszerről van szó, — amely összeomlását ugyan nem féltük volna, — amelyet Bihari Mihály politológus ésszerű, racionális diktatúraként jellemzett, de amely alapvető politikai, jogi, gazdasági intézményrendszerében nem különbözik attól a most már — úgy tűnik — egyetlen úgynevezett szocialista országtól, amely továbbra is a kommunizmus csúcsait hódítani igyekszik! E változást veszélyezteti a gazdasági reformok terén még mindig meglevő elmaradásunk. S nemcsak elmaradás van, hanem vannak visszahúzó erők is. Nem kertelek! Én elsősorban is az újjászerveződött MSZMP-re gondolok, amelynek egyik képviselője követeli például a Rózsa Edit által már említett átütemezést, ennek beláthatatlan következményeivel együtt, és amely erőknek most van mire hivatkozniuk, hiszen valóban szinte elviselhetetlen szociális terheket tartalmaz a jövő évi gazdasági program és a költségvetés. Furcsa, paradox helyzet állt elő. Azok védik most az életszínvonalat, akik a hatalom birtokában ezt a helyzetet előidézték! Mindezekért is mélységesen egyetértek Raffay Ernő indítványával. Tudom persze azt, hogy azok az emberek, akik a felelősséget viselik, a terheket csak önmaguk nem tudják viselni és nem tudják kinyögni. Kinyögnie a magyar társadalomnak, az ország egészének kell, a felelősséget vállalni azonban ezért azoknak az embereknek! Támogatom Raffai Ernő indítványát. Súlyos helyzetünk ugyanakkor arra is alkalmat adhat számukra, — mindazoknak, akik a visszarendezésben gondolkodnak, és ez — sajnos — tán még reálisabb veszély, — hogy erjesztik az alulról fenyegető visszarendeződést. Mire gondolok? Gazdasági és elsősorban is energetikai függőségünk a Szovjetuniótól nyilvánvaló. Az ott zajló folyamatokat, s a presztrojka nehézségei nyomán színrelépő konzervatív erők élénkülő tevékenységét figyelemmel kísérve nem zárhatjuk ki - még ha időlegesen is - egy adminisztratív gazdasági visszarendeződés lehetőségét. S ha a gazdasági konzervativizmussal párosul a politikai konzervativizmus is, akkor annak következményei ránk nézve nem lesznek kedvezőek. S nem feledkezhetem meg arról sem, hogy a szovjet konzervatívok hazai elvbarátainak legjobb emberei még mindig ott vannak a magyar alapanyag- és energiaszektorban és másutt is. Nincs kizárva, hogy a feszültségkeltő szándékkal sztrájkot vagy sztrájksorozatokat provokálnak az olaj- és gázcsapok vagy a villamosenergia-források elzárásával. Nincs kizárva továbbá, hogy veszélyes koalíciók alakulhatnak ki például a válság-sújtottá régiókban dolgozók és a vezetők között, vagy a létbizonytalansággal fenyegetett rétegek és némely párt, szakszervezet, illetve vállalatvezetői apparátusok között. A gondokat a szociális és bármilyen demagógiával ellensúlyozók számára kedvező terep nyílik most, és — sajnos — magunk is jó alanyok leszünk, lehetünk mindehhez, hiszen helyzetünk egyre nehezebb. Már el is kezdődtek a sztrájkok. Példa erre a mecseki szénbányászok, az említett földhivatali, vagy éppen ma reggel a mozdonyvezetők sztrájkja, és nincs kétségem a folytatásról. S miközben mindezt figyelmükbe idézem, azonközben azt javaslom; a mindenkori sztrájkra buzdítok felhívásait követően, mielőtt — hogy Kállai Ferencet idézzem — követelünk, kérünk, tegyük fel magunknak a kérdést: Cui prodest? — Kinek az érdeke? — és tegyük fel a kérdést: mi a tétje? Mert az igazi tét most az ország működőképessége! A lehető legrosszabb esetben — ne kívánjuk magunknak — az a tét, hogy legyen tej és kenyér gyerekeinknek és nagyszüleinknek, nem pedig az, hogy ki kapjon két forinttal többet! Szálljunk szembe tehát mindazokkal a demagóglovagokkal, akik a gazdasági káoszra játszva veszélyeztetik kiküzdött jogainkat és a rend jelszavával a diktatúrát hoznák vissza. Mert ne legyenek kétségeink; azok, akik a politikai csatákban vesztettek, most minden erejükkel a gazdasági csatára összpontosítanak, s nem kalkulálnak rosszul, mert ha ezt a csatát elveszítjük, akkor eddig megszerzett és még — sajnos — oly törékeny eredményeink omolhatnak össze és mindent kezdhetünk elölről. Ezt nem engedhetjük meg! Negyven évi keresztrefeszítettségünk után most szabadon, bár óriási fájdalmakkal tudhatjuk magunk mögött a keresztfát. Ne hagyjuk eluralkodni a fájdalmat! A mostani költségvetésnél tehát nem az a kérdés, hogy elfogadhatja-e a parlament vagy nem? Elfogadását igényli az a kényszer és az a remény, hogy az évtizedekig időzített állapotban tartott gazdasági bombánk a jövendő kormány és a társadalom egésze számára ne jelenthessen veszélyt. Ezekkel a gondolatokkal javaslom, hogy a Parlament fogadja el a költségvetést és köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm szépen. Következik Dauda Sándor, Budapest, 45. választókerületének képviselője. DAUDA SÁNDOR: Tisztelt Képviselőtársami! Legnagyobb sajnálatomra a miniszterelnök úr nem tartózkodik a teremben. Felszólalásomat válasznak szánom az ő reggeli felszólalására. A sztrájkkal kapcsolatban általa elmondottakra szeretnék néhány mondatban reagálni.