Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.
Ülésnapok - 1985-67
5579 Az Országgyűlés 67. ülése, 1989. november 23-án, csütörtökön 5580 kai B-listázást és az ejtőernyős bélyegzővel történő megjelölését az MSZP és a közigazgatás alkalmazottainak. Bízom abban, hogy a Munka Törvénykönyvében végrehajtandó módosítás — amely a törvényjavaslatok között szerepel —, valamint a Kormány által a közeljövőben beterjesztendő közszolgálati törvény elegendő feltétel lesz ahhoz, hogy az újkori boszorkányüldözés mielőbb befejeződjék. Erkölcsi, etikai kérdéseket azonban nem lehet csak törvénnyel szabályozni. A diszkrimináció hatékony felszámolásához valóban szükség van a nemzet összes józan és felelősen gondolkodó tagjának és az Országgyűlés egészének hatékony támogatására, amelyet ezúton én is kérek. Miniszterelnök Úr! Ön rendhagyó, de számomra rendkívül szimpatikus módon, beszédében adott választ interpellációmra. Én is rendhagyó módon, egy más témához kapcsolódó hozzászólás keretében köszönöm meg és fogadom el az Ön válaszát. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Most Csongrádi Csaba képviselő Heves megye 7. számú választókerületéből szólal fel. CSONGRÁDI CSABA: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Nem tudom, hogy e témáról érdemes-e még tovább vitatkozni, hisz az elmúlt két év alatt annyi kritikai észrevétel, jótanács, kérés hangzott el az adótörvény módosítását illetően, hogy úgy érzem, mindezidáig nem talált kellő elégtételre az adózó állampolgárok körében. Nagyon sokszor a fuldokló ember segítségre váró kéznyújtásával jeleztük a társadalom elkeseredettségét, a társadalmi visszásságokat az adótörvény kapcsán. Úgy érzem, hogy ez a kéz egyre jobban a mélyvízbe süllyed. De azért hallgassanak meg egy-két gondolatot. Megmondom őszintén, kicsit nehéz helyzetben vagyok egy ilyen kritikai hozzászólás előtt, mert a pénzügyminiszter úr olyan szépen jellemezte expozéjában a személyi jövedelemadót és működését, hogyha most önkéntes alapon kellene belépni az adózók táborába, sokan kétszer állnának sorba. Elnézést kérek ezért az ironikus megfogalmazásért, nem akartam derültséget okozni, mert ez az adórendszer a közel két év alatt sokakban inkább keserűséget fakasztott, mintsem hogy derültséget. Tisztelt Országgyűlés! Megalkotott törvényeink közül a legnagyobb társadalmi kritikát az 1988-ban bevezetett adórendszer váltotta ki, főként a személyi jövedelemadó-rendszer. Nem változtatott ezen a megítélésen az 1989-re elfogadott módosítás sem. Miután ismertté váltak a jövő évi adózási rendszer változtatására irányuló elgondolások, csak a sajtóban olyan című kritikák értek, mint „Fizessenek a szegények!" (Népszabadság 1989. október 24.), vagy „Ne adózzon a nyomor!" (Népszava 1989. október 28.), ,,Egy kulcs és semmi más" (Népszabadság október 24.). Ezen szalagcímek tükrözik a várható társadalmi fogadtatást is. Küldetésünknek érzem, hogy felelősségünket mérlegre téve úgy döntsünk, hogy megfeleljünk a velünk szembeni elvárásoknak. Ma már látható és tapasztalatokbirtokában állítható, hogy jogos a társadalmi ellenérzés, mert az adórendszer csak a költségvetés céljait kezeli államháztartás-bevételi célú. Változatlanul megvannak bevezetése óta hiányosságai, negatív hatásai. Bevezetésekor nem párosult a bér- és szociálpolitikai reformmal, melynek szükségessége változatlanul égető és javaslom, hogy kidolgozását, bevezetését haladéktalanul kezdeményezze az Országgyűlés. Nem igazságos az adórendszer, mert képtelen feltárni a láthatatlan jövedelmeket . Pedig körük egyre jobban kiszélesedik. Ma már bizonyos rétegek jelentős jövedelemhez jutnak illegális külkereskedelemből, üzérkedésből, kihasználva a kettős valutarendszer lehetőségét, vagy mint ahogyan tegnap Szigeti képviselőtársam fogalmazta meg, a már most kialakult kettős valutarendszer lehetőségét. Olyan esetleges százmilliárdos jövedelmek képződhetnek tehát, amelyek után valójában nem adóznak. Jellemző, hogy a Központi Statisztikai Hivatal által becsült borravaló és hálapénz tömegének mindössze 1 százaléka után történt adóbefizetés 1989-ben. Ugyanakkor keményen adóznak a bérből és a fizetésből élők a forintra kimutatható jövedelmeik után. Történik mindez akkor, amikor az életszínvonal romlása jelentős, a bérből és fizetésből élők döntő hányada sarcolásuknak, életszínvonal csökkentési eszköznek tartják, jogosan. A munkaerő normális szinten történő újratermeléshez a munkások és alkalmazottak átlagos jövedelme ma nem elegendő. A számítások szerint a magyar családok 20 százalékának a jövedelme 1987-ben a társadalmi létminimumot sem érte el. Ez az arány azóta jórészt az infláció miatt továbbnőtt és aligha fog javulni. A hivatalosan deklarált társadalmi létminimum alatti jövedelem adóztatása erkölcstelen, amit minél hamarabb meg kell szüntetni. Az adórendszer teljesítményvisszatartó hatása közismert. Ha komolyan gondoljuk a gazdaság dinamizálását, ezt csak az előző felszámolásával lehet megvalósítani. Nem tud a gazdaságpolitika eredményes lenni, ha a munkavállalók széles körben érdektelenséget, passzivitást váltanak ki adórendszerünk működésének hatásai. A negatív ösztönzés elkeseredést, csüggedést vált ki és nem az eredményes munkára való késztetést, hanem elfordulást és a bűnözésre való hajlandóságot erősíti. Sajátossága a törvényjavaslatnak, hogy az előző évi módosítások hasonlóan az adórendszer alapvető funkcióit változatlanul a korábbi hibás megközelítésben kívánja érvényesíteni. Az adótábla módosítása az alacsony és a közepes jövedelműek számára nem jelent érdemleges megtakarítást, változatlanul a magas jövedelműeknek kedvez, hoz azoknak előnyöket. A törvényjavaslat technikai megoldások mögé bújva igyekszik érdemi változtatást bizonyítani, mely alaposabb elemzéssel látható is, és ez megtéveszti a képviselőket. Mi lehet a megoldás ezen helyzetben? Hogyan lehetne társadalmi igazságot, az ésszerűség szempontjait érvényesíteni? Milyen változtatásokat lenne célszerű végrehajtani? Az igazi megoldás, amit eredeti módosító javaslatomban megírtam — ami többször igényként elhangzott képviselőtársaim hozzászólásából — a lineáris