Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-56

4681 Az Országgyűlés 56. ülése, 1989. szeptember 26-án, kedden 4682 felfogásom szerint ez a törvény legyen az utolsó lehetőség törvénye, de ne legyen kényszer senki számára, hogy neki élni kelljen vele. A kivándorlásról, a hazatérésről, a bevándorlásról szóló törvény messzebbre tekintő gondolkodást jelent, mint egyszerűen jogalkotói, jogtechnikai vagy kodifikációs munkát, amely garantálja ennek a törvénynek a korszerűségét, amelyet én is elismerek az előkészítés után. Törvényalkotói felelősségünk határai ebbben az esetben a nemzet állapotának határainál húzódnak meg. Nem tekinthetünk el attól, hogy ma még rendszerhatárokon élünk, hogy történelmi útjaink életviszonyokban, demokráciában, politikai pluralizmusban, gazdasági reformokban igenis eltérők a nemzetközi környezettől, akármelyik irányba nézünk, nyugatra, keletre, északra vagy délre. Sőt, én attól se tudok eltekinteni, hogy igen sokféle, nem egyszer egymásnak is ellentmondó, korlátozó megállapodások, szerződések, kötelezettségek foglyai vagyunk egyúttal. Mi következik mindebből? A törvényre igent kell mondanom. Ez számomra politikai és lelkiismereti parancs. De úgy érzem, a felelősségemet ezzel még korántsem teljesítettem, mert hitem, hogy minden nemzet fia, mi valamennyien ott akarunk élni, ahol megszülettünk. Mert nem kivándorlóknak, nem hazatérőnek és nem bevándorlónak születtünk. Mélyen egyetértek én is dr. Nagy Gyula képviselőtársam gondolataival. Tehát nekünk törvényalkotóknak, de a végrehajtóknak is azért kell mindent megtenni, hogy ne fogyjon, gyarapodjon a nemzet, mert sajnos, ha egyik fele továbbra sem születik meg és egy másik része elhagyni kénytelen a hazát, e kettős csapás terhe végzetes. Igaz, a kő az visszahull, de ahogy a történelem igazolta, a haza sok fia nem tért vissza. Nemzeti stratégiánk legyen világos és stabil, hogy ösztönözze a megszületést és erősítse a maradást. Sajnos, az emberek számára ma érthető, elfogadható ilyen stratégia nincs. A társadalom nagyrészét elbizonytalanítja nemcsak a perspektíva gyengülése, de a politikai hangzavar is, sorsáról folytatott alkudozás, amelynek még mindig nem lehet aktív részese. Akkor, amikor félelmek alóli felszabadításról beszélünk, paradox dolog, ugyanakkor új félelmek születnek naponta újjá. Félő tehát — én is Berecz Jánoshoz csatlakozom —, hogy alkotó kezek és alkotó elmék kényszerülnek vándorbothoz nyúlni. Márpedig őket ennek az országnak kell megbecsülni. Egy hosszan elhúzódó válság, egy lassú kibontakozás, a kiszámíthatatlan kaotikus viszonyok ma még előre nem látható folyamatokat is elindíthatnak az emberi magarartásban. Tehát a jó törvény az kell. De ez kevés. Képletesen fogalmazva, kenyér is kell, hús is kell, mert lehetünk szabad, demokratikus, független ország, de amíg a jogrendszerünk kiépítésében odaérünk, elfogy az emberektürelme, nem leszünk képesek békességben megélni amúgy e magasztos célt. Nem nyújtottam be módosító indítványt a tervezethez, választóim nevében, választóim érdekében merek a tervezetre szavazni. De van három olyan észrevételem, amelyet a végrehajtásban, a törvény alkalmazásában szíves figyelmébe ajánlok a tárcának. Az egyik: a tervezet nem ad választ arra, hogy a bírósági határozat lezárt elutasítása után, amellyel szemben nincs fellebbezési lehetőség, mikor kezdeményezhet újabb kivándorlási bejelentést az állapolgár. A dolog logikus, hiszen a bírósági döntés a 4. §. a) és f) pontja szerint indokolható. Ez szolgáltathat okot a döntésre. De ezeket én olyanoknak tartom, amelyek rövidebb és hosszabb idő alatt megszűnnek. Ha máshol nem, az eljárási rendbe be kell foglalni, ha megszűnik a bírósági határozatot indokló ok, az állampolgár új bejelentésre jogosult. És ha ezt ő hitelt érdemlően igazolja, kivándorlási bejelentését ne lehessen visszautasítani. Teszem ezt a javaslatot azért, hogy az állampolgárt ne kényszerítsük újabb és újabb elölről kezdődő eljárásokba. A másik: a bevándorlás egyedi elbírálásáról a tervezet számomra nagyon világosan, helyesen, érthetően rendelkezik, kiderül az, hogy ki, milyen okból hoz döntést, de nem foglalkozunk azzal az összefüggéssel, annak nyilvános és demokratikus kezelésével, hogy az országnak, a társadalomnak milyen nagyságrendű bevándorlás engedélyezéséhez fűződik érdeke. Kérdezem tehát: ki, kik, hogyan döntenek az esetleges, már feszültséget okozó bevándorlási nagyságrend megelőzéséről? Egyesek mondhatják, hogy vízióim vannak. De ennek a víziónak lehetnek reális alapjai. Ki dönt, a parlament, netán a külügyi bizottság, a kormány, az érdekelt tárca? Most kellene már tudni, mert egyelőre inkább tranzitország vagyunk, de sok új ok lehet arra, hogy a végleges letelepedés nagyságrendje itthon is elviselhetetlen terhet jelenthet. A harmadik: talán a legnehezebben megválaszolható és kezelhető kérdés, hogy törvényeink, amelyeket a mostani időszakban alkotunk és a kétoldalú megállapodásaink között sokszor nincs összhang. A tartós ellentmondást fel kell oldani, amely bizonyos értelemben janus-arcúvá tesz bennünket, hiszen törvényi döntéseink ma kielégítik a nemzetközi egyezségokmány kívánalmait. A másik oldalon érvényben tartunk ezt a korlátozó, ennek ellentmondó kétoldalú megállapodásokat. Elkerülhetetlen tehát az egységesítés. Javaslom tehát, hogy a kormány kapjon felhatalmazást ezeknek az összefüggéseknek az áttekintésére, kezelésére, kezdeményezze azon megállapodások módosítását, amelyek ellentmondanak az egyezség-okmányban, a Helsinki dokumentumban vállalt kötelezettségeinknek. Azaz legyünk következetesek, ezzel kiszámíthatók. Ne adjunk alapot arra, hogy bármilyen egyedi kérdésben minden oldalról támadhatókká váljunk, mint ahogy támadhatókká váltunk az elmúlt hetekben. A ki- és bevándorlási törvény elfogadására minden aggályom ellenére a mostaninál alkalmasabb időszakot alig tudok elképzelni. Ezért határozathozatalnál az igen gombot fogom megnyomni. Még szívesebben tenném ezt, ha az a szép fogalom benne lenne a tervezetben — amit többször is használtam —, hogy ez a törvény a hazatérés törvénye is. Köszönöm szépen. ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, hogy az előbbi technikai problémát