Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-53

4377 Az Országgyűlés 53. ülése, 1989. június 28-án, szerdán 4378 (9.06. - ELNÖK: Dr. Szűrös Mátyás) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Mindenkinek jónapot kívánok! Folytatjuk az ülésszak munkáját, a harmadik napirend tárgyalását. Már most bejelentem, szintebiztos, hogy négy napig eltart az ülésszak, ha az eddigi tempóban haladunk előre. Ezt elsősorban a vidéki képviselők felkészülése végett mondom. A vita folytatódik. Átadom a szót Lékai Gusztáv képviselőtársunknak, Hajdú-Bihar megye 13. számú választókerülete képviselőjének. ^ LÉKAI GUSZTÁV: Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Ház! Én nem szeretek temetésre járni és temetésen beszédet sem mondani. Most mégis szívesen jöttem és szívesen szólok, mert egy olyan költségvetési szemléletet és rendszert jöttem temetni, amelyet az idő meghaladott, és amely önmaga sírját ásta meg. A gödör tehát kész, és apartján nemcsaka költségvetés, de — sajna — őszintén valljukbe, a gazdaság is ott hever. Hogy mit és mikor lökünk bele, az alapvetően rajtunk múlik. Tiszteletlen gyászomnak számos oka van. E közül most kettőt emelek ki. Először: mi—választott képviselők — minden bizonnyal mandátumunk utolsó költségvetésével találkoztunk. Csoda-e, ha különösen a bizottsági üléseken alaposan elvertük rajta a port? Különösen akkor, amikor kiderült, hogy az államháztartás — én finoman fogalmazok — átütemezte adósságát úgy, mint régen. S itt megállnék, mert a miniszterúr erre vonatkozó magyarázatát én a magam részéről nem tudtam elfogadni. Ha az állam az OTP-nek tartozik, az ugyanolyan adósság, mint bárki másnak, és ezért a költségvetést sem tudtam magamévá tenni. Azt is bevallom, hogy sohasem kedveltem az effajta költségvetést, és egyetértekaz előterjesztéssel: mielőbb meg kell szabadulni tőle! Mert nem hántásként mondom, csak sarkítva, hogy kicsit mindig kisdobos koromra emlékeztetett ez a költségvetés. Ott is a csapat évente készített tervet ; gazdálkodási tervet, amely valahogy így nézett ki: A bevételek: tagdíj, szülők, nagyszülők, rokonok megpumpolása mintegy 1000 forint (esetleg hulladékgyűjtés is hozzájöhet). Kiadások: csokira 50 forint, Dörmögőre 10 forint, ropira, colára 50 forint —, ez együtt 100 forint —, egyébre 900 forint! Nos, az elmúlt években, azt azért el kell ismernünk, hogy a költségvetés, illetve zárszámadás részletessége a képviselőket ennél jóval mélyebben beavatta az információba, de azért ettől az elvtől nem tudok megszabadulni. Nameg aztán azért semízlett nekem, mert mindig elkésett. Mindig beérett az akkori vetés, már éppen aratni kellett. S mindezek ellenére a költségvetés pontossága alig-alig változott fél évvel a gazdasági folyamatok lezárása után. Valahol olvastam, hogy egy japán mozdonyvezető öngyilkos lett azért, mert 3 percet késett a vonat a menetrendhez képest, s nem tudta lelkileg elviselni, hogy a vonaton utazó mintegy ezer ember elkésett a munkahelyéről. Ezt az életveszélyt a pénzügyi kormányzat is felismertejelen előterjesztésében, és ezért tisztelet és elismerés érte. Mégis aggódom az államháztartás reformjáért. Azthiszemjó okom van rá. S nemcsak azért, mert, mint hallom, a reformtitkárság mozdonyvezetője Kupa Mihály. Hajói emlékszem az adó mozdonyvezetője is ő volt. Mondja is a magáét ! Idézem:, ,a munkálatokmenetének nem tesz jót a költségvetés jelenlegi siralmas helyzete, és a gyakori miniszter váltás sem". Hogy melyik miniszterre gondolt, fogalmam sincs. Az előbbit gondolom nekünk, utóbbit talán miniszterelnök úrnak üzente. Nos, ha úgy érti, ahogy én gondolom, vagy én vélekedem, akkor, meg kell mondjam, nagyon egy húron pendülünk. Szerintem sem elég egy minisztert kicserélni. A garnitúrát is fel kell újítani. Nos, aggodalmam vaskosabb forrása az állam látványos visszavonulása. Szívesebben mondanám, hogy az állam hátat fordít búnak, bajnak. Csak hogy illő-e ezt megtenni akkor, amikor itt tornyosulnak felettünk a felhalmozódott bajok. Nézzünk szét az országban! Van-e olyan réteg, van-e olyan csoport a társadalomban, amelyről elmondható, hogy gondmentes? Együttélünk a nyugdíjas, a fiatal, a kereső és az eltartott, a bérlő és albérlő, az adózó és az adómentes problémájával. Nálunk már a problémával is probléma van! Nos, ha mégis most kell megtenni ezt a lépést, s magam is e nézetet erősítem, rajta, tegyük. De hogy honnan, s milyen mértékig, illetve honnan nem szabad kivonulni az államnak, az viszont nagy kérdés. Szerintem a gazdaságból, annak verseny szférájából, különösen, mindenképp. De akkor ez nemcsak támogatásmegszüntetéstjelent, hanem jelentsen valós, világpiackövető árakat. A hatósági árforma megszüntetését, az értékmérő piac létrejöttét, KGST-kapcsolataink átértékelését. Más. Csak az alapoktatás legyen állami feladat. Az egészségügy biztosítási formában működjék. A szabványosítás meg üzleti alapon folytatódjék. À költségvetés jóléti kiadásai szűnjenek meg — hangzanak az érvek. Fejlett tőkés országok példájára hivatkoznak. Szerintem is joggal. De azért halkan megkérdezem ezek után: mitől marad ez az ország szocialista? Úgy, ahogy azt nekem annakidején a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanították. Tudhattam volna persze 1978-ban, hogy már akkor valami nincs rendben, mert éppen vizsgáztam, pont népgazdaság-tervezésből, amikorleszakadt a plafon. A jó öreg Duna-parti épület megrázta magát, mert ő már sejtett valamit. Azt, amit mi még nem! A világ úgy elkerült bennünket, hogy észre sem vettük. Talán maga Marx Károly sem lenne büszke közöttünk, ma létező szocializmusunkra. Most pedig, mielőtt a reform egyes téziseit érinteném, megkérdezem, de hangosan: hol tart a politikai érdekegyeztetés, a reform érintettek kérdéseiben? Mert az bizonyos, hogy politikai alapvetés, társadalmi véleménynyilvánítás és egységes akarat hiányában dönteni új gazdasági-, oktatási-, egészségügyi politikáról, közigazgatásról nem lehet. Bár az előterjesztés még csak koncepció, de már első olvasatra is több annál. Ugy tűnik egyes sarokpontjai keményen lebetonozottak. Nem szeretném, ha az ülésszakot követően, a napirend lezárása után e betont fel kellene törni. Mert ez ismét hitelünk, ambíciónk széthasadásához vezet.