Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-52

4335 Az Országgyűlés 52. ülése, 1989. június 27-én, kedden 4336 kodástól való arra elegendő mennyiségű félelem, hogy ki ne mondjam; törvényt elfogadni csak jó lelkiismerettel szeretnék, s erkölcsi érzékem berzenkedik, ha a jog által megillető dolgokat nem kapom meg, a semmi ára viszont benne van az elszámolásban. Két évvel ezelőtt az akkori kormány egyik tagja legyintett keserveimre, mondván; ebben az országban csak akkor kezdünk el valamivel foglalkozni, ha a cselekvés hiánya társadalmi feszültséget okoz. Mivel Magyarországon mi — nemzetiségek — 1945 óta nem okoztunk társadalmi feszültséget, „az állam szivére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond!" — József Attila szavaival szólva. Szeretném hinni, hogy nem ez a valóság. Szeretném hinni, hogy nem szabad, hogy így legyen. Nem kívánom a társadalmi feszültséget. De megint csak Illyés Gyulával vallom, hogy „minden nemzet jogából felad valamit az, aki a sajátjából csak egy szemernyit is felad." Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Most felszólal dr. Schmidt Ernő képviselőtársunk, Vas megye 10. számú választókerületéből. DR. SCHMIDT ERNŐ: Tisztelt Országgyűlés! Sok év óta azonos helyzetben van az országgyűlés a költségvetés teljesítéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásakor. Az elmúlt években indoklást, magyarázatot hallottunk arról, hogy mi okból nem sikerült az eltervezett költségvetési program. Az idén a magyarázat is elmaradt, legalábbis a törvényjavaslat írásos jelentése csak ténymegállapításra szorítkozik; most a pénzügyminiszter úr az expozéban már több adattal adott indoklást a gazdálkodásról. Az országgyűlés ez év május 30-án megnyílt ülésén már szóba került a múlt évi költségvetés ügye, amikor is a pénzügyminiszterünk az idei költségvetési törvény módosítására beterjesztett csomagtervben 27 milliárd forintot mint az 1988-ban keletkezett hiányt az idei költségek között szerepeltetett. Számomra tehát az 1988. évi költségvetés hiánya 47 milliárd forint. Egy esetleges közvéleménykutatásra vállalkozó újságíró igencsak zavarba hozhatná a képviselőket, ha megkérdezné tőlük, hogy milyen érzésük van akkor, amikor az 1988. évi költségvetés teljesítéséről szavaznak? Felelősnek érzik-e magukat a törvényjavaslattal kapcsolatban, vagy inkább komikusnak érzik a helyzetet? Évek óta várat magára a gazdaság kedvező irányú elmozdulása. Az az optimizmus vagy várakozás, amelyet egy-egy év költségvetési javaslatának a beterjesztésekor táplál a kormány, az — sajnos — rendre nem igazolódik. Most arra várunk, hogy szeptemberben egy új, átfogó, három évre szóló kormányprogramot ismerhetünk meg. Bízunk abban, hogy jobb lesz, mint az ideit megalapozó A- és B- variáns, amelyekből néhány hónap alatt C-változat lett. A gazdaságirányító munkában sok a bizonytalankodás. Ennek okát én abban látom, hogy a gazdaságban még nem kezdődött el a felülről lefelé építkező monolitikus modell lebontása, még nem kezdődött el a gazdaság igazi demokratizálása. A politika egyelőre nem tud mit kezdeni a dogmává merevedett tulajdonviszonyokkal. Ennek egyenes következményeként az államnak a gazdasági élet lényegi kérdéseibe való beavatkozása változatlanul létező valóság. Az állami költségvetésről évente ismétlődő elszámolások most már jól bizonyítják, hogy a gazdasági bajok orvoslására kipróbált megannyi módszer nem hozott érdemi javulást. Az állampolgárok romló életkörülményei mellé az államadósság állandó növekedése párosult. A bajok láttán mindenki hibáztat valakit. Sorra kerül a vádlottak padjára az országgyűlés, a kormány, a gazdasági vezető, a munkás, a hivatalnok, egyszóval nő a társadalmi feszültség. A kormány által megbízott szakértők a tulajdonviszonyok reformjában látják a gazdasági gondok megoldását. A tulajdonviszony reformjához azonban több év, talán egy évtized is szükséges. A gazdaság mai állapota ennél gyorsabb megoldást sürget. Az elmúlt egy-két évben több olyan intézkedés is napvilágot látott, amelyek a tulajdonviszony reformja érdekében születtek. Néhányat hadd említsek meg. Nem sokat változtatott egy-egy gazdálkodó vállalat gondjain az, hogy társasággá alakult. A különböző tulajdonformák megjelenése, a szektorsemleges adózás ugyancsak alig érezhető változásokat hozott. A most újabban talált gyógyír, a részvény valószínűen szintén mérsékelt hatásra számíthat. Nem hallottam kirobbanó eredményről a tervezett állami tulajdon eladásánál. Belföldön nincs hozzá vásárlóerő a külföldiek pedig rendszerünk mai állapota miatt tartózkodóak. Az elkövetkezendő néhány évben tehát kevés a realitása annak, hogy a többszektorúság, a tulajdonformák sokszínűsége egy kívánatos arányt elérjen. A tulajdonviszonyok reformja is távlati cél lehet csupán. Viszont a tulajdonreform egy lassú folyamatát igen jól alátámaszthatná, kiegészíthetné a tulajdonreform mellett egy vállalkozási reform: minél gyorsabban adjuk haszonbérletbe azt az állami tulajdont, amely kis- és középvállalkozásként jól működtethető! A vállalkozási reform kitűnő előiskolája lehetne a tulajdonreformnak. Kitűnő megalapozója lehetne a gazdasági demokráciának. Gyors változást lehetne elérni az ország gazdaságát és morálját bénító bérmunkás-viszonyokban. Jól emlékszem, amikor a vállalati gazdasági munkaközösségek engedélyezésre kerültek. A vállalkozásnak ez a kezdeti és kezdetleges lépése a teljesítmények ugrásszerű, 30—40 százalékos növekedését eredményezte. Akkor azt várhatta az ember, hogy ezt a nagymértékű teljesítménynövekedést szívesen fogadja a társadalom is és a politika is. Azt várták akkor az érdekeltek, hogy az első döcögő lépéseket korszerűsítések követik. Nem ez történt. Kiadták a jelszót: a főmunkaidőben kell annyi bért keresni, mint a vgm-ekben. És az adóprés lelohasztotta a vállalkozási kedvet. Megfontolásra javasolom a kormánynak a bérbeadások útján való vállalkozás kiszélesítését. A kereskedelemben már alkalmazott bérbeadási módszert,