Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-47

3949 Az Országgyűlés 4 7. ülése, 1989. május 12-én, pénteken 3950 Azt is hadd mondjam el, arról van tudomásom, hogy a szocialista országokban sehol ilyen iskola, ilyen képzési forma nincs, tehát én azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs is rá szükség. A hetvenes években a Belügyminisztérium vizsgálta már, illetve kezdte vizsgálni ennek az intézménynek a fennmaradási szükségességét. Ez a vizsgálat abbamaradt. Én azt hiszem, hogy nem követünk el hibát, ha egy ilyen fontos kérdésre újra visszatérünk, hiszen ezt tesszük a politikai intézményrendszer átalakítása során és számos intézmény átszervezése során. Talán még egy kis figyelmet szetetnék kérni és rögtön befejezem válaszomat. Ott helyben az is tudott, hogy túlsúlyban a politikai, társadalmi és gazdasági elit gyermekei számára az iskola tuladonképpen egy kímélő sorkatonai szolgálatot lát el és jelent. Kérem tehát államtitkár elvtársat, hogy mielőbb nagyon körültekintően szíveskedjenek ezt a kérdést megvizsgálni; annak meg nagyon örülök, és külön is örülök, hogy erre a „fontos intézményre" ilyen sokat ráköltött a Belügyminisztérium, mert ezt már ezután nem kell elvégezni (Derültség.) és hadd mondjam azt, hogy ez is az állami költségvetésből került oda. (Taps.) Én hadd kérem tisztelettel azt, hogy vizsgálják meg újra ezt a kérdést, nagy megnyugvást jelentene sok magyar állampolgárnak, akik Kistarcsáról azt tudják, amit tudniuk kell és lehet, erről a volt intézményről és ez a rossz múltbeli szimbólum örökre megszűnne s igazán a közmegegyezés és humánus célt szolgáló intézet működhetne ott. Köszönöm szépen. Tehát nem fogadom el a választ. ELNÖK: Világos, hogy nem. Köszönöm. Kérdem az Országgyűlést, hogy az államtitkár válaszát elfogadja-e? Kérem, aki igen, kézfelemeléssel szavazzon. Ezt meg kell számolni. Ki van ellene? Tartózkodott-e valaki? Kimondom a határozatot, lényegében az előbb is kimondhattam volna. Az államtitkári választ az interpelláló képviselő az Országgyűlés nem fogadta el méghozzá 31 igen, 118 ellenszavazat és 75 tartózkodás mellett. Az interpellációt kiadom a honvédelmi bizottságnak; kérem jelentését a következő ülésszakon terjessze az Országgyűlés elé. Molnár Ferenc képviselőtársunk interpellál a Minisztertanács elnökéhez az önerős lakossági közműépítéseknél utólag ráköltők költségtérítésének rendezése tárgyában. Molnár Ferenc képviselőtársamat illeti a szó, Szolnok megye 11. választókerület. MOLNÁR FERENC: Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Interpellációm megcímzésénél megmondom őszintén kicsit zavarban voltam, mert két törvény, több minisztertanácsi rendelet és több miniszteri rendelet bozótjából ástam ki és ásták ki segítőim azt a problémát, amit most szeretnék elmondani választópolgáraim nevében. Kérem a vízügyről szóló 1964. évi IV. számú törvény, illetve a gázenergiáról szóló 1969. évi VII. törvény felülvizsgálatát és szükség szerinti módosításának kezdeményezését az Országgyűlés felé. Evvel együtt a 32/1964. XII. hó 13. számú minisztertanácsi rendelet és az 1/1977. IV. hó 6-os számú MÉM, valamint a 18/1983-as számú X. hó 16. számú ÉVM—PM rendeletek módosítását a lakossági önerőből megvalósított közműfejlesztések vonatkozásában. Nevezetesen azt kérem, hogy a lakossági önerőből kiépített közműre utólag rákötő személy, fogyasztó arányos költségtérítését újra szabályozni lehessen az alábbiak szerint: 1. A vízi közművek, vízvezeték, szennyvízcsatorna önerős létesítése során is az utólag rákötő fogyasztók a gáztörvényhez hasonlóan arányos költségtérítést fizessenek a közműfejlesztési hozzájárulás helyett. Másodszor: mind a vízi közművek, mind a gázvezetékek önerős létesítése esetén pedig az utólag rákötő fogyasztó által megfizetésre kerülő arányos térítést a társulásban résztvevők részére lehessen szétosztani. Indokaim a következők: 1. Az előbbiekben idézett 1964. évi IV. számú törvény és annak végrehajtásáról szóló, már idézett rendeletek előírják, hogy a települések helyi jelentőségű vízi közműveinek szolgáltatásában érdekeltek a közmű létesítésének költségeit részben vagy egészben önkéntesen átvállalhatják. Ezután az idézett paragrafus szó szerint így rendelkezik: „Az ily módon megvalósult közműhálózatra újabb ingatlan bekötéséhez a közüzemi vállalat csak azzal a feltétellel járulhat hozzá, ha az érdekelt a helyi tanács fejlesztési alapjába befizeti a közműfejlesztési hozzájárulásra vonatkozó jogszabályoknak megfelelő mértékben megállapított pénzösszeget, és ezt csak közműfejlesztésre szabad felhasználni." A közműfejlesztési hozzájárulás mértékéről a 18/1983-as X. hó 16-i ÉVM—PM rendelet rendelkezik, mégpedig lakótelkek esetében például a szennyvízcsatorna közmű-hozzájárulását 13.000 forintban szabja meg. Ugyanakkor a lakossági önerős szennyvízcsatorna építés egy lakótelekre eső költsége ma 25—30 ezer forint minimum. Ez a helyzet arra ösztönzi a lakosság egy részét, hogy az önerős közműépítési társulásokban ne vegyen részt, hanem a már elkészült közműre való rákötés jogát utólag szerezze meg. 2. Az előbb idézett 10/1984-es minisztertanácsi rendelet is, de az 1969. évi VII-es törvény a gázenergiáról és annak végrehajtási utasítása az 1/1977-es rv. 6-os nehézipari miniszteri rendelet 25. §-ának 4-es és 5-ös bekezdésbében egyaránt úgy rendelkezik, hogy a közműfejlesztési hozzájárulást vagy az arányos költséget az utólag rákötő fogyasztó az illetékes helyi tanácsi fejlesztési alap javára fizesse be, mint ahogyan már az előbb elmondottam. Hiába lehet tehát ezt az összeget csak közműfejlesztésre felhasználni, a társuló lakosság igazságérzetét bántja a rendelkezés. Alaptalanul a tanácsok ellen hangolja a lakosságot és rontja az önerős közműfejlesztés iránti érdeklődést. Mind a vízügyről, mind a gázenergiáról szóló törvények, úgy gondolom, elavultak. Két évtizedesek már. Ez alatt az idő alatt jelentősen megváltozott a közgazdasági, és politikai környezet és az állami költségvetés helyzete. De mint tudjuk, a lakosság életszínvo-