Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-46

3891 Az Országgyűlés 46. ülése, 1989. május 11-én, csütörtökön 3892 volt a jó, ami az ifjúság és a gyermekkorosztály érdekében történt, és mi volt az, ami akadályozta szép és felhőtlen életüket, vagy éppen megkeserítette a létüket. Én merek úgy is fogalmazni, és remélem, mások is: jót akartunk, többet, jobbat szerettünk volna tenni mindazokért, akik ma a legélesebben fogalmazzák meg kritikai észrevételüket, hiszen a 70-es évek elején, amikor ez az elhatározás megszületett, a ma élő fiatalok nagy többsége még nagyon fiatal volt, vagy gyermek. így tehát a velük foglalkozó sok tízezer pedagógus, kisdobos és úttörő, úttörővezető és ifjúsági vezető hogyan végezte munkáját, majd megítéli a történelem. Az ifjúságmozgalom történetével foglalkozóknak lesz éppen egy kis adalék ahhoz, hogy mit hogyan kellett csinálni. A szigorú és objektív tényekkel alátámasztott, de a személyes élményektől sem mentes történelem. Egy biztos: egyikünk sem akart rosszat, sem gyermekének, sem unokájának. A következtetés levonása azért is fontos, mert a tanulság birtokában a ma ifjúságának nem szabad elkövetnie azokat a hibákat, amelyekért nekünk esetleg vállalnunk kell a felelősséget. Mindannyiunk számára egyértelműen világos, hogy az ifjúság egy olyan állapot, amely egyszer csak elmúlik, és majd tőlük is számon fogja kérni a szigorú történelem és azon nemzedék, mely akkor él, hogy mit vállaltak, és hogyan tudnak szembenézni önmagukkal. Az elszámolás mindig nehéz. Nehéz, ha szembe kell nézni az embernek önmagával, és kegyetlen dolog az is, hogy az előtte járó nemzedéknek mi sem voltunk semmiért hálásak, de a ma kor nemzedéke sem lesz hálás nekünk. Nem is hála kérdése ez. Inkább egy olyan kérdés, hogy mit tudtunk tenni és mit nem. Meghatározó mindenki életében a gyermek- és fiatal kor. Meghatározó, hogy szép volt-e, emlékezetes, vagy rossz és keserves. Nem szokás manapság az embernek érzelmeiről, családi indíttatásáról beszélni, ez nem sikk. Mégis én azt mondanám, hogy egy kicsikét most kövessék velem együtt a saját életüket, és gondolják végig, hogy mi volt az életükben a szép, a jó, mennyire sikerült az akkori társadalmi helyzetben a szüleiknek a megélhetés, és így tovább. Én nem szégyellem, hogy munkások voltak a szüleim, nem szégyellem, hogy albérletben laktunk, és azt sem, hogy akkor egy éppen állás nélküli fiatal orvosnak köszönhettem, hogy életben maradtam. A helyzet úgy hozta, hogy később választókörzetem egyik települése, a számomra ma is nagyon kedves, talán legkedvesebb községben éltem le az életemet. Itt a vidéki iskola, egyszerű falusi élet után egy igen jónevű egyházi gimnáziumba bejáró voltam, vonattal. Bizony sokszor voltak keserves napjaim. A vidéki és falusi tanyai gyerekek élete akkor sem volt rózsás, most sem. Későbbiek folyamán azért mégis nagyon kedvesen emlékszem vissza tanáraimra, osztálytársaimra, akikkel ma is tartom a kapcsolatot. A felszabadulás után sok ifjúsági szervezetben vállaltam munkát, népi kollégista is voltam, MADISZ-os, DISZ-es, KISZ-es is, pedagógus pályára készültem, és így tovább. És mégis ezek az emlékek maradtak meg a legjobban a számomra. Későbbi életem folyamán is ez volt az, amiért mindig újabb és újabb harcra indultunk, vagy indultam én is. így úgy gondoltuk, szükség van egy, jogokat és kötelességeket tartalmazó ifjúsági törvényre. Hellner Károly képviselőtársam szólt erről, arról is, hogy hogyan született meg a törvény. Amiért most a törvényről és az elszámolásról szóltam. Azt is meg kell fogalmazni, hogy volt-e győzelem. A jó szándék ellenére jól végeztük-e munkánkat. Győzelem kinek a részére? és az ifjúság, a ma ifjúsága hogyan értékeli ezt a múltat, a mi életünket. Egy fiatalokkal történt beszélgetés adott arra alkalmat, hogy néhány dologra nagyon is élesen rádöbbenjek. Ók így fogalmaztak: lehet, hogy úgy volt, ahogy tetszik mondani, de nekünk mást Ígértek, s abból nem lett semmi. Ránk csak a csőd és a kiábrándulás maradt. Mindez szentimentalizmus, nosztalgia. Nem tetszettek ismerni a valóságot. Hű kiszolgálói voltak a mindenkori rendszernek, nem vették észre, hogy ez a rendszer sehová sem vezet. A megdöbbenéstől szólni sem tudtam. Akkor számoltam le az ifjúságpolitika ilyen határozatával és fogadtam meg, hogy én soha többet semmiféle olyan törvényt nem fogadok el, amely csak külön az ifjúságra vonatkozik. Ugyanis alapjában véve téves volt az a felfogás, amely az ifjúságot nem a társadalom szerves részeként kezelte, hanem külön törvényben biztosította jogait és kötelességeit. Miután elszámoltam és leszámoltam és megnyugtattam magam, mégsem voltam teljesen nyugodt, mert csak fel kellett tennem a kérdést, hogy mit akar ma az ifjúság, miért harcol, mit szeretne. A válasz megint egyszerű: esélyegyenlőséget. Igen, de ez mit jelent aprópénzre váltva? Végig kellene gondolni. Nincs rá sem idő, sem lehetőség, hogy külön-külön boncolgassuk az egyes témákat, területeket, korosztályokat, rétegeket, kivel, hogyan, milyen módon kell törődni. A jövő azonban az ifjúságé. Tehát a gyermekekkel és az ifjúsággal való törődés, foglalkozás mindannyiunk érdeke. így kell egy kormányprogramot összeállítani, ifjúságcentrikusnak kell lenni, de ugyanakkor mindenkire kell hogy vonatkozzon a kormányprogram is. Ezért az lenne a tiszteletteljes javaslatom, hogy ne húzzam az időt (Taps.), a beterjesztett javaslatot a parlament fogadja el, mert úgy sem tudna mást tenni, ugyanakkor fogadja el a MISZOT, a FIDESZ és sok-sok más ifjúsági szervezetnek a javaslatát, amelyben megfogalmazzák, hogy mit kérnek. A kormánynak viszont javasolnám, hogy a kíméletlenségig legyen őszinte. Tárja fel, hogy a jelenlegi helyzetben mit tud felvállalni a családokért, a gyerekekért, a fiatalokért, minden területen. Kiemelve belőle a legfontosabbakat és csak azt szerepeltesse a programjában, amiért felelősséget is tud vállalni. Ehhez kérje az ifjúsággal és gyerekkorosztállyal foglalkozók javaslatát is. Hogy majd amikor elszámol a kormány a par-