Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.
Ülésnapok - 1985-46
3845 Az Országgyűlés 46. ülése, 1989. május 11-én, csütörtökön 3846 példaértékű progresszív kezdeményezések olyan munkahelyek részéről, melyek politikai, gazdasági, tömegszervezeti vezetői azonnal megértették és komolyan vették a jogi szabályozás lényegét. Ám az ifjúság érdekében végzendő teendők jegyében fogant kezdeti nekibuzdulás a későbbi években igencsak alább hagyott, míg végül a termelő szervezetek jövedelmük aránytalanul súlyos központi megcsapolása következtében a fiatal dolgozóiknak nyújtott korábbi anyagi segítség és más kedvezmények számottevő hányadát az irányító szerveknek szóló felszínes, eseti beszámolókkal helyettesítették. Következményeként egyre körülhatárolatlanabbá vált az ifjúság érdekeinek emberközeli számbavétele, sőt mindjobban elharapóztak a nyilvánosan folytatott politikai jellegű generációs viták s eközben sikké vált a fiatalok jogos követeléseinek degradálása, sértő lekezelése. Kedves Képviselőtársaim! E fórumon jónéhányszor hallhattunk olyan sajátos vélekedést, miszerint a társadalomnak ártó hibás döntések, mulasztások fölemlegetése semmit nem old meg a mostani nehéz gazdasági helyzetben. Lehet, hogy így van. Ennek ellenére úgy látom, nem szabad elhallgatnunk a mélypontra juttató ballépéseket, hiszen mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a most érzékelhető társadalmi bajainkért felelősséggel tartozóknak eddig olyan kiváltságban volt részük, hogy soha nem kellett szembesülniök saját tévedéseikkel, viselt dolgaikkal. Ez vezetett azután oda, hogy számos - korrekcióra váró — központi intézkedés — az ifjúság helyzetének javítását célzó teendők is közibük tartoznak tartósan háttérbe szorult. Ebből következik, hogy mind a korábbi, mind a mostani országos vezetést bűnnel felérő mulasztások terhelik a fiatalabb generációk tagjainak kilátástalan helyzetéért, demoralizálódásáért, sőt - nem túlzás! — szocializmus-ellenessé vált érzületeiért. E hízelgőnek nem mondható megállapítás arra int: indokoljam is mindazt, amire elmarasztaló véleményemet alapozom. Érzésem szerint felbecsülhetetlen kár keletkezett azzal, hogy az országos vezetés évtizedekig eltűrte az egész társadalom érték-vesztettség állapotában való leiedzését. Ennek visszahúzó hatása — mint valamiféle kór - folyamatosan fertőzte az ifjúságot, míg végül a tűrhetetlenné válás határán jelentős részüket az ellenzékiség platformjára sodorta. Néhány konkrét példával megkísérlem illusztrálni, hogy melyek az értékvesztettség gyakorlati életben tapasztalt kórtünetei. Ilyennek tekinthető a munka becsületének hiánya. A fiatalság évtizedekig érzékelhette, hogy dolgozzék bárhol, nem az elvégzett munka számított értékmérőnek, hanem jobbára az illeszkedési, alkalmazkodási képesség, valamint a tekintélytisztelet diktálta kompromisszumérzék fejlettségének foka. Az elvégzett munka minősítő szerepe csakis papíron, vagy szóbeli kinyilatkoztatás formájában létezett. A következő említendő szimptóma: a fiatal diplomások tömegeit sújtó perspektívátlanság. Ismereteim szerint az ifjúságnál a tanulás rangjának szinte intézményesült alábecsülése váltotta ki a legtöbb jogos sérelmet. Számomra is érthetetlennek tűnt, hogy amíg a felsőoktatási intézményekben számos szakágat illetően túlképzést jelzett a Statisztikai Hivatal, az ország vezetői struktúrája egészének jelentékeny százaléka az utóbbi időkig szinte változatlan maradt, mégpedig az alulképzettség színvonalán. Egy markáns példa kínálkozik ennek igazolására. Szinte hihetetlennek tűnik, de Magyarországon a mérnöki munkakörben dolgozók majd egyharmadának a közelmúltig hiányzott az egyetemi, főiskolai végzettsége. Például az iparban tevékenykedett 9100 műszaki igazgató és főmérnök közül 3100-nak csak érettségije volt. A műszaki főosztályvezetőknek és osztályvezetőknek pedig csak 65 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel. E tényben rejtőző „üzenet" ereje statisztikai súlyánál lényegesen pusztítóbb volt az egész gazdaságra nézve. Visszahúzó hatásait ma már mindnyájan ismerjük. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a fiatal, kreatív vénával rendelkező diplomások számottevő hányada szellemi segédmunkára kényszerült. Többségük sorsát, ambícióját a következetlen káderpolitikával valósággal megpecsételték. A kizárólag politikai alkalmasság jegyében minősített, ugyanakkor a rátermettségnek híján lévő, szakmailag képzetlen, vagy csak foghíjasán képzett, vegetálgató szakvezetők garmadái helyfoglalásukkal évtizedekig sorbaállították a kitűnő képességekkel rendelkező fiatalokat. Következésképpen az alkotó, önmegvalósító munkából valósággal kirekesztették őket. E lehetőséget számos jogszabály polgárjogra emelte azzal, hogy bizonyos korhatáron felül sem az intézményes képzésben való részvéteke, sem a tisztségük feladására nem kötelezte a képzetlen vezetőket. Amolyan kiváltságosak voltak, akiket a feletteseik kizárólag a tisztségben eltöltött idő tartama szerint minősítettek. így állhatott elő az a paradox helyzet, hogy a hosszú idő és az úgynevezett „régi bútordarab" káderpolitikai koncepció alkalmazása sokuk számára méltányossági ok gyanánt menlevélnek bizonyult a nyugdíjkor határáig olykor azon felüli időtartamú helybentopogásra. Tisztelt Országgyűlés! Mind az eltelt évtizedekben, mind az utóbbi években különleges kórtünetnek számított az egymást követő kormányok érzéketlensége a társadalom bizonyos égető gondjai iránt. Az efféle probléma-érzéketlenség ódiumát, tehát az időbeli hatékony központi intézkedések elmaradásának negatív következményeit valamilyen módon mindnyájan viseljük. A központi vezetés bizonyára tudja (s korábban is tudta), hogy például hazánk népessége egy kisebb város lélekszámával felérő hányaddal, közel 20 000 lakossal csökken évente. Ennek ellenére e kedvezőtlen tendencia megállítására eddig semmilyen hatásos intézkedést nem tett. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a fiatalok otthonteremtési gondjainak központi szigorító intézkedésekkel történő nehezítése, a gyermekruházati cikkek, gyermekbútorok, bébiholmik aránytalanul magasra felkúszatott fogyasztói árai, az óvodai és diákétkeztetésekkel összefüggésben tapasztalható anyagi terhek