Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-34

2841 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2842 és a cselekvés. Közben vállalatok tömegesen mennek tönkre, s a lakosság egyre nagyobb része kerül a létminimum közelébe. Szemünkre vetik — mármint a vállalatok szemére —, hogy a több mint 40 százalékos nyereségcsökkenés nem történt meg, sőt az sem kizárt, hogy a nyereség megközelíti a tavalyit. A nyereségnövekedés igen széles körű, a feldolgozóiparban, az építőiparban, a kohászatban, a postánál, a kereskedelem és a pénzintézeteknél. Tudatosan tervezve csak a feldolgozóipar volt. Nem nehéz azt a következtetést levonni, hogy a folyamatok kis részét tudja a gazdaságirányítás befolyásolni. Ez a gazdaságpolitika azt a munkást és parasztot sújtja a vállalatokon keresztül, aki termel és dolgozik. Ott nem marad pénz fejlesztésre. Nem működik az a gazdasági és piaci automatizmus, amely megszabadítaná a vállalatot és vállalkozót a kamat-rabszolgaság béklyójától. Mondanivalóm befejező részében a vidék, a falu és a kisvárosok nevében és érte, nem elvtelenül és érzelegve, de abban a biztos tudatban, hogy ezzel az alig több mint tíz milliós kis országunk minden polgárának hasznára lehetek közvetve vagy közvetlenül. Történelmi közelmúltunkat nem lehet egy hozzászólás kapcsán mérlegre tenni, s pláne nem felvállalni. Csupán a terület- és településfejlesztésünk kapcsán lehet szólni a mai vidékről, ahol négy és félmillió ember, a lakosság 40 százaléka él, és ahonnan nem hallatszik követelődzés és kötekedés, de ahol komoly feszültségek lappanganak a mélyben. Meghatározó lehet a mezőgazdasági nagyüzemek szerepe abban, hogy ezek a feszültségek felszínre jönnek-e, netalán újabb feszültségek gerjesztését segítik nagyvárosainkban. Meggyőződésem, hogy nincs helyén gazdaságpolitikánkban a vidék és szűkebb értelemben a termelőszövetkezetek sorsa. Országunk mezőgazdasága hosszú évtizedeken keresztül a jó természeti adottságainál fogva és helyes agrárpolitikánk eredményeként társadalmunk jól működő szigete volt. Mára elfogytak tartalékaink, a szövetkezetek felénél a lenni vagy nem lenni a tét. Ennek ellenére 700 millió dollár aktívumot guruló dollárként letesz a népgazdaság asztalára ebben az évben is. Nem nyújtok be számlát és nem fejtem ki az idő rövidsége miatt véleményemet, csupán egy megjegyzés, ami a központi lakásalaphoz kapcsolódik, kívánkozik ide. Hogyan és milyen alapon adóztathatjuk egy serdülő jogállamban azt a mezőgazdasági üzemet, amelynek dolgozói az utolsó évtized kivételével kedvezményes hitel nélkül és egy élet munkájával építették fel otthonukat és nem kopogtattak nagyvárosainkban. összefoglalva: az a kérdés, hogyan lehetne valamilyen társadalmi konszenzusra jutni az 1989. évi törvényjavaslatban képviselői és lakossági többségi alapon. 1. A takarékosság jegyében nagyító alá kell venni az államháztartást, az apparátust a különböző bürokratikus képződményeivel együtt. Bebizonyosodott az,hogy nem lehet az állam és a hivatalok önmérsékletére számítani. Itt nem azokról a tanácsi támogatásokról szólók, azt hiszem a hozzászólásomban kiderült, amit itt Gajdócsi képviselő kollega említett. 2. Társadalmi ellenőrzés mellett, szakértők bevonásával — akadémia, más szervek — alternatív költségvetést kell készíteni. 3. A költségvetési reformot végre kell hajtani, s úgy kell átalakulnia, hogy ne csak a hiány tologatásával foglalkozzanak. Meg kell értetnünk azt, hogy a bevételek növelésével is lehet egyensúlyt teremteni, s nemcsak a termelés szétzilálásán keresztül. 4. Olyan költségvetés kell, amelyikben a gazdálkodás szükségleti oldala diktálja az elvonás számára a maradékelvet. Természetesen a rászorultsági alapú a szociális biztonság megtartása mellett. Egy biztos: sikeres társadalmi, gazdasági megújulás a gazdaság élénkítése nélkül nem lehetséges. Romlásunk okait nem kereshetjük sem hazánk hátrányos természeti adottságaiban, sem népünk eredendő restségében, s méginkább nem tehetségtelenségében. A múltbeli érdemi következtetések levonásának hiánya nem jogosít fel bennünket ma itt és most arra, hogy valami hamis folytonosság jegyében a Pató Pál-i túlélésre rendezkedjünk be. Nagy a felelősség, ami a parlamentet terheli — hangoztatjuk egyre többet. Én átérzem ezt a felelősséget, és egyet is értek, mint már jeleztem a hozzászólásomban, a 20 milliárd, vagy 20 milliárd alatti költségvetési hiány végösszegével. Én a B változatot és a költségvetési bizottság által előterjesztettet támogatom, el is fogadom. Elfogadom a válság elkerülése és nemzetközi megítélésünk miatt akkor, ha 1989 március végéig a költségvetési reformot az általam említett érdemi alternatívákban megtárgyalja a parlament. Hiszen szavaztam a XIII. kongresszuson bizakodva, szavaztam a VII. ötéves tervre kételkedve, felcsillantotta a reményt az 1987. évi hároméves program, s ma a kiutat keresem. Ezért eme fenti javaslatom állampolgári felelősséggel. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Szünet előtt hallgassuk meg Szigethy Dezső képviselőtársunkat Győr-Sopron megye 14-es választókerületéből. SZIGETHY DEZSŐ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A zajból érzem azt a különbséget, ami az éhes gyomor és a tele gyomor filozófiája között van, ezért mondanivalómat nagyon rövidre fogom. A költségvetési vita kapcsán az idegenforgalomról szeretnék néhány gondolatot elmondani. Megnyugtatom Villányi elvtárs aggódó tekintetét, én nem a költségvetés újraelosztásáért harcolok, hanem javaslataimmal a költségvetés bevételeinek ésszerű növelését szeretném elősegíteni. Az idegenforgalom 1988ban várhatóan 670-700 millió dollár bevételt teljesít. Ezt alig tíz év alatt érte el. Ma az idegenforgalom várható szaldója az elmúlt évi 4-500 millió dollárhoz képest csupán 100 millió lesz, egyes becslések, józanabb becslések szerint az is előfordulhat, hogy nulla.