Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-39

3309 Az Országgyűlés 39. ülése, 1989. március 8-án, szerdán 3310 san működő jogállam számára az államhatalmi ágak, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás elválasztása és egyensúlyuk biztosítása nélkülözhetetlen. S a szabályozási elvek ezt következetesen érvényesítik is. A hatalom megosztásának harmadik dimenziójáról kevés szó esik. A három hatalmi ágazat elválasztása és egyensúlya ugyan elengedhetetlen, de mind a hatalom koncentrálódása veszélyének elhárítása, mind a politikai pluralizmus — amely nem jelszó, hanem mindig is valóságos állapot, még ha létét nem is mindig ismernénk el —, tehát a politikai pluralizmus következményeinek érvényesítése, mindpedig az egyén jogainak szempontjából is fontos fékek és egyensúlyok rendszerének kialakítása az egyes hatalmi ágakon belül, illetőleg ennek biztosítása e hatalmi ágak szervezeti felépítésében. A szabályozási elvek, talán nem olyan következetesen, ahogy szeretnénk — hiszen itt még alternatívák jelennek meg — tartalmazzák az ebből a dimenzióból fakadó követelményeket is. Lássunk néhány példát. A törvényhozás, az országgyűlés a népszuverenitás letéteményese ugyan, s ebből fakadó jogosítványai államszervezetünket erősen közelítik a parlamentarizmushoz, hatalmában három vonatkozásban mégis korlátozott. Egyrészt a népszavazás intézményével, másrészt olyan köztársasági elnöki pozícióval, akit a lakosság választ, végül azzal, hogy az alkotmánybíróság az alkotmányosság szempontjából a törvényeket is felülvizsgálhatja. Belső működésében is felmerül azonban további szempontként annak biztosítása, hogy ne rendelkezhessék eltúlzott hatalommal, főleg, hogy biztosíthatók legyenek a parlamenti kisebbség, illetőleg az általa képviselt lakossági rétegek, csoportok jogai, politikai nézeteinek kifejeződése, hogy a többségi elv ne vezetessen a gyakorlatban visszaélésekre. Ezért merült fel — ismétlem, a szabályozási elvekben talán nem elég hangsúlyosan — a kétkamarás országgyűlés gondolata. Sokan, akik az alkotmányozást és a kialakítandó alkotmányt talán túlságosan is a mai politikai viszonyokhoz kötik, és e viszonyokban felmerülő problémák számára keresik a megoldást, a kétkamarás országgyűlést is ebből a szempontból közelítik meg, helyeselve és ellenezve egyaránt. Ám az ilyen konkrét, adott esetben átmeneti politikai helyzetből is születhetnek alkotmányos megoldások akár hosszú távra is. Ne említsek mást, mint a parlamentarizmus kormányzati rendszerét megteremtő Anglia parlamentjének két házát, az „egyházi és világi Lordok, valamint a Közrendűek tanácsát", amely ilyen helyzetekből fakadó politikai kompromisszumok eredményeként alakult ki a XIV. század végére, és összetételének, szervezetének változása újabb és újabb kompromisszumok alapján kapta meg végülis 1911ben azt a szabályozást, amely szerint egy 1949-ből származó kisebb módosítással ma is működik. A fékek és egyensúlyok elve, ha a szervezeti forma és a tartalom változhat is, mély politikai bölcsességet fejez ki hosszú távra, akár nálunk is, ma még előre nem látható helyzetekre is gondolva. így, ha felteszik nekem a kérdést, hogy mi más indokolhat egy esetleges második kamarát a protokolláris szempontokon túl, mint a fékezés, akkor a válaszom akár igenlő is lehet és éppen ebben látom értelmét is. Hangsúlyozottan nem, vagy nem elsősorban jelenlegi viszonyainkra gondolva. Arra kérem tehát a Tisztelt Házat, szíveskedjék ezt az alternatívát is megfontolni, mérlegelni. A második kamara többféleképpen kialakítható. Az egyedüli kívánalom, hogy tagjai ne az első kamara választására érvényes elvek alapján foglalják el széküket. így a jogok pontos körülírásával, az ügydöntő hatalmat mindenképpen az első kamarának biztosítva, sok évszázados politikai bölcsesség is kifejeződhet alkotmányozásunk folyamatában. Biztosítandó azonban a hatalom megosztása a végrehajtó hatalom esetében is. A szabályozási elvek egyértelműen a köztársasági elnöki pozíció mellett foglalnak állást, és ezt talán ma már nem is kell különösen indokolni. Mindössze arra hívnám fel a figyelmet, hogy az Elnöki Tanács intézménye nem csupán idegen a magyar jogtól — végtére is nem építkezhetünk, s az előkészítés alatt álló alkotmány sem építkezik csak a magyar jogfejlődésben megjelent intézményekre — hanem az a funkció, amit a legutóbbi időkig ellátott volt idegen, sőt veszélyes, nem kis mértékben lehetővé téve puszta létével is a tekintélyuralmi rendszer működését. Ne feledjük: az Elnöki Tanácsnak az Országgyűlést helyettesítő jogköre volt, és ha volt valami indoka a kollektív jellegének, ez lehetett; ne egyszemélyi államfőben mutatkozó végrehajtó szerv kerüljön a törvényhozói pozícióba. Az imént már utaltam arra, hogy a lakosság által választott köztársasági elnök a maga ilyen módon megalapozott legitimitásával bizonyos mértékben jelenthet korlátot a parlamenti hatalom számára. Ahogyan azonban szükség van a korlátra az egyik viszonylatban, ugyanúgy szükség van a másikban is. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a végrehajtó hatalom a köztársasági elnök és a kormány között megosztva is tartalmazza már szerkezetében is a fékek és egyensúlyok ama rendszerét, amelyre már többször utaltam. A köztársasági elnök természetesen nem lehet protokolláris pozíció ebben az esetben, de a kormány úgy véli, hogy nem is ilyen típusú elnöki intézményre van szükség. Egyébként a lehetséges jogosítványai mellett — amelyekről a szabályozási elvek képet adnak — a köztársasági elnök jelölné ki a miniszterelnököt, aki azonban a parlamentnek lenne felelős és így a parlament is választaná meg. A miniszterelnök prezentálná a kormánya tagjait, akiknek kinevezését a parlament csupán jóváhagyná a kormány programjának elfogadásával. A köztársasági elnök nevezné ki a bírákat, az alkotmánybíróság tagjait, és a Legfelsőbb Bíróság elnöke, esetleg elnökhelyettesei kivételével akiket az Országgyűlés választana, ő nevezné ki a fegyveres erők tábornokait és ő lenne a hadsereg főparancsnoka. A végrehajtó hatalom így bizonyos fokig megoszlana a kormány és a köztársasági elnök között.