Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-34

2831 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2832 kiadások. Ez alapjában véve helyes cél, ha tudomásul vesszük azt, hogy az állam szerepvállalása valóban túlzott mértékű, önkéntelenül kikívánkozik azonban a kérdés, hogy helyes-e a visszavonulást ott tovább fokozni, ahol már egy évtizede tart, hiszen az első radikális tanácsi takarékossági intézkedést még 1979ből jegyezzük. Közismert: a helyi és a területi tanácsok felelősségi hatáskörébe tartozik az alap- és középfokú ellátás döntő többsége. Magyarán: költségvetésünk 55-60 százalékát fordítjuk az egészségügyi és szociális ellátás, az oktatás és közművelődés intézményeinek fenntartására, fejlesztésére. A fennmaradó 4045 százalékból kell megoldani a lakásellátás javításától a kommunális infrastruktúráig, a folyamatos kenyérellátástól a munkahelyteremtő vállalkozások helyi támogatásáig terjedő feladatainkat. Ezek ismeretében hiheti-e valaki, hogy a tanácstörvény és más jogszabályok által ránk testált feladatok ellátásában vannak még érdemi tartalékok, amiket újabb és újabb milliárdokkal, vagy százmilliókkal lehetne kurtítani? Szerintem egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a költségvetés reálértékét figyelembe véve a tanácsok a legalapvetőbb egészségügyi, oktatási, kulturális feladataik ellátásának szintjét egyáltalán képesek megőrizni. Túlzás nélkül állíthatom, és már tapasztalható, hogy néhány év óta megoldhatatlan gondok halmozódnak föl. A közszolgáltatások színvonalának emelkedése mellett tömeges probléma várható a következő években a felújításoknál. Volt egy nagy felújítási hullám már ebben az évtizedben, és lassan utolérjük magunkat a tanteremhiány megszüntetésében, de ijesztő számban találunk még mindig nagyon leromlott állagú iskolákat — nálunk például kettő most éppen romokban hever — és elhanyagolt közintézményeket, miközben az árak meg fékevesztetten nőnek. Az is furcsa helyzet, hogy az állami vagyonnak a tanácsok kezelésében lévő része mélyen az értéke alatt szerepel a nemzeti vagyon rögzítő nyilvántartásokban. Itt például nincs amortizáció. A valódi érték akkor derül ki, amikor egy-egy középület pótlásáról, újjáépítéséről kell gondoskodnunk. Egy középtávú terv teljes fejlesztési, felújítási pénze is kevés ma már ahhoz, hogy a tanácsok a leromlott intézmények, állami iskolák, közutak felújítását pótolják. Azt csak megemlítem, hogy ezekben a kényes kérdésekben más a megítélése az országos központi szerveknek a közvélemény részéről, és egészen más, szenvedélyesen számon kérő ugyanez a megítélés az első lövészárokban a helyi vezetőkkel, a tanácstagokkal szemben. Kritikus helyzetbe kerülhetünk több nagy intézmény rekonstrukciójánál, és engedjék meg, hogy említhessem a bajai kórházat — abban a városban vagyok én képviselő. Itt megjegyzem, hogy a pavilonokat komfortossá tettük — nem olcsón —, a tervezett, ígért, emlékeztetőkben szereplő központi pénz viszont elmaradt, illetve a diagnosztikai épületre hiányzik. Most tehát olyan a helyzet, hogy a betegek kényelmes kiszolgálásban részesülnek ugyan, csak éppen diagnosztikai épület és eszközök híján a gyógyító munka nem javulhat. A város megfeszül az erőfeszítésekben, minden pénzét ide fordítja, a megye a tartalékait használja föl, az egyeztetett központi támogatásból viszont csak az ígéret jutott el Bajára. De itt van előttünk a szociális otthonok egész sorának felújítása, miközben fejlesztenünk is kellene, mert a megyében 700 magatehetetlen idős ember várja évről évre a beutalást, és korukat, egészségüket figyelembe véve — sajnos — már nem sokáig. Nem véletlen, hogy a szakszervezeti mozgalom legaktívabb magjához tartozik az a humán értelmiség, amelynek legkevésbé megfizetett rétegeitől várjuk gyermekeink képzését, nevelését és a kultúra ápolását. Róluk is a tanácsi költségvetésből kellene gondoskodni, és azt reméljük, hogy a tervezett béremelési intézkedések enyhítenek a feszült helyzeten. Mivel ebben az országban sokan azt hiszik, hogy a tanácsi pénzek a bürokráciát finanszírozzák, kicsit önvédelemből is megnéztük, hogyha a megyében a tanácsi közigazgatást teljesen fölszámolnánk, tehát takarítónőtől tanácselnökig senki nem lenne ott, akkor mint felesleges kiadás a költségvetésben, ez nem egészen 3 százalék megtakarítást eredményezne. Nem igaz tehát az, hogy itt van lényeges keresnivalónk, illetve hogy a létszámcsökkentés, amelyet mi már eddig 20 százalékban realizáltunk, egyedül döntő megoldást hozhat. Azonban meggyőződésem, hogy kamatostól fogjuk megfizetni annak a hibás gondolkodásnak a káros következményeit, amely nem termelő infrastruktúraként csak fogyasztásnak értelmezte az oktatási és egészségügyi kiadásokat, mert riasztó a munkában aktív korosztályok egészségi állapota, a szaktudás, a sokoldalú képzettség hiánya és a struktúraváltás lassúsága pedig szorosan összefügg. Komoly a veszély, hogy a világgazdaság fő áramlataitól leszakadunk, ha nem fordítjuk meg az eddigi irányt, arányt, és nem tekintjük kiemelten fontos ügynek a megújulás emberi tényezőit. A demokratikus szocializmushoz, az egészségesen működő társadalomhoz és gazdasághoz jól képzett, önálló gondolkodásra és cselekvésre képes emberek kellenek. Tisztelt Országgyűlés! A felsorolt súlyos gondokat én nem dramatizáltam, mindenképpen szólni kell ezekről, mert idegfeszítő, hogy a támogatás-csökkentéssel kapcsolatosan kialakult egy olyan reflex, amely a központi államkassza minden egyes fogyókúrájánál elsők között a tanácsok lehetőségeit nyírbálja meg. Ráadásul a költségvetés előkészítését úgy tünteti fel ez a gyakorlat, mintha a tanácsok egyetértésével formálódott volna, holott nem volt másról szó most legutoljára is, mint arról, hogy a parlament elé terjesztendő kormányzati javaslatokat a tanácsokkal közölték, méghozzá diktátum formájában. A méltatlan helyzetet még az is tetézte, hogy a tárgyalásokról szóló dokumentumokban olyan megyék egyetértéséről adtak számot, amelyek egyáltalán nem értettek egyet, sőt, mint Bács-Kiskun megye, kifejezetten tiltakoztak a tárgyalások ilyen kialakulása és műfaja ellen.