Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2701 Az Országgyűlés 32. ülése, 1988. november 25-én, pénteken 2702 gyarapíthatja. Továbbá abból takarít meg, azt tart meg feladatként, vagy munkakörként amit. célszerűnek lát. Vagyis a vállalkozó, köztük az állami vállalat mozgástere gazdasági értelemben sem korlátozott. De vajon valós helyzet-e ez? Elgondolkodom. Képzeljünk el egy vállalatot, ahol ezt komolyan veszik. Nekilátnak. Friss, fiatal, tenni akaró diplomásokkal akarják a vállalat működőképességét felgyorsítani. A munkatársak elindulnak, szerte az ország egyetemeire, tárgyalni. De kevés a vállalati személygépkocsiállomány, megkétszerezzük (a dukkós kocsiról van szó). A végzős fiatalokkal pedig megállapodnak, üzleti alapon, pályázati kiírás nélkül. Az agitátorok tényleges kiküldetési költségét a vállalat számlák alapján ismeri el. Akinek nem jut állami autó, az saját kocsijával kel útra. Átalánydíjban szintén kétoldalúan állapodnak meg. Paritásos alapon. Trabanttal nem lehet menni, mert az snassz. Bértaxit adnak helyette, keret- és időtartamkorlát nélkül. A vállalat tehát elkezdett a vagyonával önállóan gazdálkodni. Kérdés, megteheti-e? A másik oldal! Belső tartalékait feltárva, fontolóra veszi, milyen kötelezettség segíti működését, s mi független attól. És dönt. Holnaptól a mérleget csak egy példányban készíti. A statisztikát is csak egy helyre nyújtja be. Bezárja az sztk-kifizetőhelyet, felszámolja a tűzoltóságot (a vállalatit), megszünteti a munkavédelmi, a környezetvédelmi, a polgári védelmi munkaköröket. Az energetikait még létre sem hozza. Nem fizet átlagkeresetet a tanúként való megidézésre, a véradásra, a polgári védelmi, a szakszolgálati igénybevételre, a munkaidőben végzett társadalmi tevékenységre, a népi ellenőrzésre, tűdőszűrésre... Folytathatnám tovább. És aki valóban mindezt elkövetné, jogszabályok sorozatát megszegve, sem jóhiszemúnek, sem menthetőnek nem minősülne. Pedig vállalkozó! Halmazati büntetését Kulcsár Kálmán miniszter elvtárs — ha követett — talán helyből kiszabhatja. Gondolom, közel életfogytiglan. De hadd kérdezzem: az nem büntetendő, de legalábbis nem elítélendő, hogy az említett, de korántsem teljesen felsorolt állami, társadalmi feladatokat a vállalatokra hárítják? Költségeikkel együtt, természetesen. Nem normatív, s nem szektorsemleges alapon. Többek között ezért sem egységes — felfogásom szerint — a beterjesztett vállalati nyereségadó törvénytervezete. Nem akarom a kisvállalkozókat magamra haragítani. De gondolom nekik TÜK(?) kezelőt nem kell tartani! Persze a dilemmát nem itt és nem e törvény kapcsán, hanem a jelzett tilalomfák ledöntésévei kell megoldani. Van vállalati törvényünk. Vagy tartsuk tiszteletben vagy helyezzük hatályon kívül! Mert értsük meg végre! (Elnézést a hölgyektől.) Félig lecsúszott hosszú nadrában nem lehet világcsúcsot futni. (Derültség.) Tisztelt Parlament! Nyilvánvaló, hogy az alapkérdést nem lehet megkerülni. Vissza kell térnem az 55 százalékos kormányjavaslatra. Alig két hét alatt tehát 5 százalékos növekményről van szó. Mondhatnám úgy is, 5 százalékos minisztériumi infláció. Másképpen, ha jól értettem az adatokat, 12 és félmilliárd forint többletelvonási igény. Körülbelül ez a szám azt hiszem, helytálló. Indokolása, meghallgatva Villányi elvtárs expozéját is, változatlanul nemesen egyszerű. „A tervezés jelenlegi szakaszában nyilvánvalóvá vált, hogy a költségvetés várható bevételei nem fedezik az egyébként jelentősen csökkentett kiadásokat." Azt, hogy mi a nyilvánvaló, mi a várható és a mi a jelentős, nem tudni. Nem is nagyon érteni, csak vélelmezni lehet. Újragondolom a folyamatot. Eszembe jut ismét az októberi indoklás. „A vállalatoknak időben kell tudniok a mértéket." A statisztika, a számítógép még nem tudta akkor? Milyen a tervezési biztonság? Két hét múlva lehet, hogy ismét 50 százalék lesz az elégséges? (Csak feltételezem.) De vajon mi történik akkor, ha októberben elfogadja a parlament az 50 százalékot? Izgalmas kérdés. Bizottsági vitában fel is vetődött. Elismerve Villányi elvtárs és munkatársai készségét és közreműködését, azért ezekre a válaszokra érdemes odafigyelni, a tanulságok érdekében. E kérdésre a következő válasz hangzott el: „Vagyunk mi olyan leleményesek, hogy megtaláljuk az elvonás valamilyen más módját" - mondta a kormány képviselője. El is hiszem! De miért kell és honnan kell elvonni? — kötekedtünk tovább a bizottsági ülésen. Erre is kaptunk magyarázatot, még elegánsabbat. „A vállalati szférában a tervezettnél több forrás képződött, 15 milliárddal. Ez olyan vásárlóerő, amely a belföldi piacon export árualapot szív fel, ezért exporttervünk veszélyeztetett!" Képviselő pajtások! Remélem megértettek! (Ez már az én hozzáfűzésem.) Az a kérdés, hogy esetleg az állam kölcsön vegye ezt a többletjövedelmet a vállalatoktól, még csak fel sem merült. Régj reflexeink működnek. De eszembe jut egy anekdota. Az iskolaigazgató tiltott kártyajátékon tetten éri 3 kedvenc diákját. A kicsapatás elkerülésének feltétele az elfogadható magyarázat! Az egyik azt mondja: kérem, én nem játszhattam, hisz üres a zsebem, egy fillérem sincs. A második: én sem, mert minden pénzem kölcsönadtam. A harmadik: igazgató úr, egyedül hogy lehet ultizni? (Derültség.) Hogy a három szereplő, a jövedelemtulajdonosok tekintetben kicsoda: a szereposztást önökre bízom. És itt nem kerülhető meg, sokan feszítették már az igazi kérdést, kinek milyen a teherbíró képessége? Hiszen világos, hogy gondjainkat közösen kell felvállalni. De vannak-e tartalékok? Sokan szóltak róla, én nem ismétlem. Mindhárom jövedelemtulajdonosi szférában vannak. Mert valljuk be, mi vállalatok is szanálás alatt állunk, egyikünk-másikunk, s mégis sportegyesületeket, avatóünnepségeket, üdülőket tartunk fenn, illetőleg finanszírozunk. Az államigazgatásban is lehetnek olykor tartalékok. Mert a vállalatok bőrükön érzik, hogy egymást érik a különböző ellenőrzések. Főhatósági ellenőrzésekről van szó. Nagyon sok ilyen jogosítvány van. A lakosságnak is keil lennie megtakarításának, mert ha egy év alatt el tudott költeni 200 millió dollárt Bécsben, akkor ehhez valahonnan elő kellett teremtenie a pénzét. Nyilván a kellő érdekeltség meg-