Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2661 Az Országgyűlés 32. ülése, 1988. november 25-én, pénteken 2662 zatban dolgozók a szabályozók által diktálta módon gazdálkodnánk, nem pedig a józan ész által vezérelve, eladnánk a földet, az ennek megműveléséhez használt gépet, az állatállományt, az árát bankba tennénk, a tagság jelentősebb részét elengednénk és borozgatva várnánk a nagy diófa alatt az év végét és jól megélnénk. (Taps.) Értse meg végre a kormány, már nem a bővített újratermelés feltételeiért harcolunk, a termelés napi feltételei sincsenek meg. Normális állapot ez? Ez a gond még fokozottabban érvényesül a gyenge adottságú földeken gazdálkodóknál, a hátrányos helyzetű térségekben, köztük Szabolcs-Szatmár megyében is. A faluból nem jöhet el mindenki, de nem is akar. Viszont ahhoz jogunk van, hogy ott megéljünk, ahol születtünk. Nem könyöradományra, szociálpolitikai rendezésre várunk, hanem a munkánkból, a földből akarunk tisztességesen megélni. És ebből a földből ami nekünk nagyon kedves, hiába művelése lényegesen nehezebb és kevesebb eredménnyel kecsegtet. Mindig is vállaltuk a többletmunkát, de ennek gyümölcse egyre kilátástalanabb. Nem érezzük, hogy az ezen a földön termelt árura szüksége van az országnak, mert gyakran halljuk, drágán és veszteségesen termeltek. Ez nem igaz így, hisz tudjuk mindannyian, ez árcentrum kérdése és ma ez a 20 aranykorona értékű földeknél van. Megjegyezni kívánom, hogy a gyenge adottságú szövetkezetek földejinek aranykorona értéke 6 és 14 közötti. E térségekben nem lehet ilyen alapon a termelést leállítani, felszámolni a mezőgazdasági üzemeket. Ipartelepítésre ide sincs pénze az országnak. Akkor miből fogunk itt megélni? Nem lenne szerencsés, ha az emberek elkeseredése még nagyobb elvándorlásba torkollna. Mi is akarunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, de pénz nélkül nem megy. Ez a nép viszont szegény az ismert okok miatt. Az ország ezen térségében irányt mutató gazdaságpolitikára, piacra és kedvezményt adó konstrukciókra van szükség. Sokszor az az érzésem, azért kerültünk ilyen helyzetbe, mert kevesebbet hallatjuk hangunkat, kevesebb volt a csinnadratta körülöttünk. A parasztság elismerte a vezetés gondjait, hitte, hogy ebben a hazában a becsületes munkának megvan a gyümölcse. Miért akarjuk ebben a hitében megingatni? Két végéről égetjük a parasztság gyertyáját. Tíz-tizenkét órát dolgoztatjuk a termelőszövetkezetben, utána 5-6 órát kell, hogy dolgozzon a háztájiban. Kell, hogy tegye, nem azért, hogy egy emelettel magasabb legyen a háza, hanem azért, mert nem akar az unokájára elviselhetetlen mértékű OTP-hitelt hagyni. Tehát a megélhetéséért, mert kényszerhelyzetbe került. Ezzel visszaélni nem erkölcsös dolog! Ez viszont /" oda vezet, hogy se képzés, se művelődés, se családi élet, se gyerekekkel való foglalkozás, se pihenés, és sorolhatnám tovább. Hol van már az a nyugodt, békés falusi kép, ahol vasárnap délelőtt a kora reggeli jószágetetés után templomba ment a falu apraja-nagyja. Vagy a vasárnap délutáni kiskapuban vívott kártyacsaták, mely alatt a fizikai regenerálódás is végbemehetett. Ünneplőruhára is keveset költ a falusi ember, hisz ritkán veszi fel, mert a munkaruha a mindennapi viselete. Ha valaki nem hízta ki az esküvői ruháját, akár el is lehet benne temetni, olyan keveset ölti magára. Ez, ami ma van, a parasztság, a falusi ember testi és szellemi leépüléséhez vezet. Ugyanakkor elvárjuk tőle, hogy nyugati piacra igényesebb, magasabb szellemi értéket magában foglaló árut állítson elő. Ezt a leépülési folyamatot megakadályozni, képviselőtársaim, nekünk kell! Ha ezt nem tesszük, a parasztság, a falusi ember ellen olyan bűnt követünk el, amit az utókor soha nem bocsát meg nekünk. (Nagy taps.) Sokszor az az érzésem, mintha láthatatlan kezek befolyásolnák a munkás—paraszt szövetséget. Persze, nem a szövetség, hanem az ellenszenv irányába. Hogy miért merészkedek ezt mondani? Ma városon azért nehéz a megélhetés, mert drága az élelem, hallani gyakran. És azért drága, mert drágán termel a paraszt. Ez viszont csak félig igaz, és a miértjére soha nem adunk választ. Hát azért, mert amit a mezőgazdaságnak eladnak, annak az eladó mondja meg az árát, amit megvesznek tőlünk, annak meg a vevő mondja meg az árát. Ha kevés, ha sok az áru — de általában sok, mert az utóbbi időben egyre többen kezdtek mezőgazdasági tevékenységhez — mind a termelő, mind pedig a fogyasztó ráfizet. A busás hasznot a kereskedelem teszi zsebre. Tegyük hozzá, hogy különösebb munka nélkül, legfeljebb egy bizonylatkiállítással és annak lepecsételésével. Ennek bizonyításaként hadd mondjak néhány példát. Az idén a burgonyát Szabolcsból 5-6 forintért szállítottuk Budapestre. Ez az ár magában foglalja a zsák árát, a felszállítás költségét is. Ugyanakkor látott-e valaki Budapesten, de hozhatnék példaként más várost is, 10 forint alatt burgonyát? Az alma becsomagolva, sorolva papírozva az ősszel általában 7-7,50-es átlagáron került exportra. Ilyen exportminőségű almát Nyíregyházán 13—15 forintért, Budapesten és a Dunántúlon lényegesen e fölötti áron látni a piacon. Hasonló a helyzet a paprika és a káposzta esetében is. Ez ellen kellene nekünk közösen tenni, nem egymást szapulni, bírálni. Bízom benne, hogy az új kereskedelmi miniszter is látja ezeket a problémákat és rövid időn belül megszünteti, amihez az Országgyűlésnek maximális segítséget kell nyújtania. (Taps.) Sokáig számomra természetes dolog volt az a fogalom, hogy szövetkezeti demokrácia. Azt hittem, hogy mivel a szövetkezeti parasztságra értendő, ezért nevezik szövetkezetinek. Nem tisztelt Országgyűlés! Ennek sem a demokráciához, sem a szövetkezéshez nincs köze, ez mást takar. Ennek a leple alatt lehet egy szövetkezetet olyan helyzetbe hozni, hogy a legjelentősebb dolgokban, ez a nyereségelosztás és a bérezés, nem ő dönt, hanem meg van határozva, hogy dönthet. Elődeink a föld művelésére azért szövetkeztek, a sajátjukat azért adták össze, hogy nyereséget termeljenek, amit józan belátásuk szerint a további termelési feltételek megalapozására, tehát fejlesztésére és családjuk eltartására, munkabérre fordítanak. Mert mi is lenne más a szövetkezés alapvető célja? ők bíztak benne, hogy tehetik ezt demokratikusan, hiszen az