Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.
Ülésnapok - 1985-31
2517 Az Országgyűlés 31. ülése, 1988. november 24-én, csütörtökön 2518 előmozdítása és általában az a szemléleti fordulat, amely az érdekek, érdekviszonyok feltárásában és képviseletében megmutatkozott. Még akkor is vállalható ez, ha féloldalas, ha kezdetleges és néha nagyon bizonytalan volt ez a kezdeményezés. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a körülményeket sem, amelyek között ez a reform elindult, amelyek között az önmagára is vállalt korlátozó szempontokat érvényesítették, főként azt, hogy nem kívánt kilépni, de legalábbis nyíltan kilépni a gazdálkodás köréből, hogy szinte önként szűkre fogta azt a mozgásteret, amelyben el kellett indulnia. Ismerjük ennek nemzetközi és hazai okait. Vagyis: végső soron megmaradt ez a reform egy felvilágosult, abszolutista hatalmi körben, amely a megengedés gyámkodó paternalista politikai koncepciójába helyezte el a reformot, nem biztosítva számára a megfelelő visszarendezhetetlen feltételeket, beleértve a politikai erő feltételeket is. Főleg arra ügyeltek éberen, hogy a reform ne válhasson széles körű demokratikus társadalmi mozgalommá, mondván, ez az egész ügy kevés vezető és hozzáértő szakember dolga, a nép pedig majd részesül, ha elég szorgalmas lesz, a haladás áldásaiból. Az ily módon lebecsült és politikailag kiskorúnak tekintett nép mindenben igazolja a róla alkotott előítéleteket. Hiszen arc nélküli politikai névtelenek tömegeként jelenik meg, mert a tulajdonban nem gazda, az intézményekben nem letéteményes, hanem az államszocializmus logikája szerint állami gondolkodásban részesülő alattvaló. Ezen a koncepción túl kell lépni, és ennek a túllépésnek az alapkoncepcióját a májusi pártértekezlet alakította ki. Úgy hiszem, hogy egy ilyen átfogó, mélyreható vizsgálaton, elemzésen alapuló új reformkoncepciónak megvan a tudományos alapja, megvan hozzá a szükséges tudás és ma már nem kevés helyen őszinte, racionális belátásból, néha persze csak a válság kényszerítő hatására kialakulóban vannak a politikai feltételek is. Ebben a koncepcióban világossá kell tenni, hogy a reform nem cél, hanem eszköz, amelyet a követelmények szerint változtatva, fejlesztve, egy rajta meszsze túlmutató cél elérésére kell felhasználni. Ezért a reform konkrét formáihoz való viszonynak nem a hűség és elkötelezettség jegyében, hanem az alkalmasságjegyében kell alakulnia. Éppen a reformerek részéről kell szigorú kritikai viszonyt kialakítani minden saját tervvel kapcsolatban, hiszen a cél egy olyan demokratikus szocialista Magyarország, amelynek minden polgára gazda, aki közvetlenül is megéli, átérzi a munkájáért való felelősséget, s a család, a közjó szolgálatát személyes érdekének, saját céljának tekinti. Éppen ezért úgy gondolom, hogy bár a gazdaság meghatározó szerepét és viszonyait kevesen vitatják, hiszen bőrünkön érezzük válságának összes következményeit, itt mégis azt kell kimondani, hogy a reform alapgondolata nem közgazdasági természetű, mert a gazdaság gyötrelmeinek, ellentmondásainak az oka is társadalmi eredetű. Ebből a társadalmi szempontból kiindulva a reform első dolgai közé tartozik a politikai viszonyok humanizálásához szükséges kezdeményezések megtétele. Tudom, megismétlem, a történelemben általában nem ez a dolgok valódi sorrendje. De mivel a sztálini típusú államszocializmus politikailag épült ki elsősorban, és felülről épült ki a központi akarat mozgatórugóira, ezért az akadályokat is előbb a politikában kell elhárítani ahhoz, hogy a gazdaság sikerétől függő nemzeti jólét megvalósulhasson. Ezzel kapcsolatban el kell oszlatni egy félreértést is. Az új, de mégis klasszikus európai kultúrán alapuló államiság intézményi szerkezetének megteremtése nem a gazdasági reform helyett van. Az emberi jogok, politikai szabadságok alkotmányos garantálása nem vigaszdíj a népnek a romló életkörülményekért. Ellenkezőleg! Azért van rá szükség, mert politikai béklyóba verték a gazdálkodást, a vállalkozói fantáziát és kockázatvállalást. Korlátozták az alkotóerőt, a hit parancsolta meg a tudománynak, hogy mit kell tudnia. Éppen azért volt szükség a mindent átfogó radikális reformra, hogy a gazdaság a maga területén visszanyerje meghatározó szerepét, a politika elsődlegessége pedig azt jelentse, hogy kezdeményező szerepet játszik a szabad emberi tevékenység megteremtésében. Kifejtés nélkül, de az irányt világosan jelezve szeretném elmondani, hogy mire gondolok, amikor ezekről a politikai viszonyokról beszélek. Mindenekelőtt - és ez az egyik legfontosabb feladat - tisztázandó — miként erről az előbb is szó volt — a párt és az álam viszonya. S ebben a tisztázásban már a kiindulópontnál akár prekoncepcióként el kell fogadni, — mert ehhez van elég politikai tapasztalatunk és tudásunk is —, hogy a párt és állam ilyenfajta összefonódása végső soron bénítólag hat az egész politikai mozgástérre. Ha a párt érdekei szerint is nézem ezt a helyzetet, ránézve is hátrányos, kiöli belőle a mozgalom lehetőségét és egy bürokratikus szervezetté degradálja, talán a saját tagságával is alig tudja már tartani a kapcsolatot, nemhogy a társadalommal. Természetesen számba kell venni azt is, hogy amíg egy párt-rendszer van az országban, addig a kormányzásért felelős párt munkája legyen nyilvános, mégpedig ne csak a párt tagsága számára, hanem a pártonkívüáiek, az egész társadalom előtt, és a párt munkájának nyilvánossága jelentse azt, hogy a pártonkívüliek is ellenőrzik a pártot. A másik nagyon fontos politikai követelmény, hogy az eddig megengedő érdekkövetés helyére demokratikus és tagolt önszervező érdekképviselet lépjen, amely lehetővé teszi alternatívák kidolgozását. Ezzel együtt kell szabályozni az érdekképviseletek garantált formáján keresztül a társadalmi szervezetek és az egyesületek helyét, rendjét. Ebből a szempontból különösen fontosnak tartom egy olyan egyesülési törvény megalkotását, amelyik az egyesülést emberi, alanyi jognak tekinti és nem engedélyhez kötött belátáson alapuló engedménynek. Ezt támogatja a Központi Bizottság legutóbbi állásfoglalása is.