Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-29

2305 Az Országgyűlés 29. ülése, 1988. október 6-án, csütörtökön délelőtt 9 órakor 2306 Tisztelt Ház! Mint bevezetőben említettem, a szociális és egészségügyi bizottság ülésén alkalmam volt meghallgatni kollegáim véleményét, amely még a teljesen kívülállók számára is legjobb esetben is lehangoló volt. Közismert, hogy a magyar egészségügy évtizedeken keresztül alul-finanszírozott volt, és ma is az! Közismert kórházaink nagy részének siralmas állapota, amiben még az is szívszorító, hogy a legtöbb helyen mily heroikus küzdelemmel próbálják fenntartani magukat, de a személyi jövedelemadó-rendszer az utolsó csepp volt a pohárban, bár én szívesebben használom azt a kifejezést, hogy „megadta a kegyelemdöfést!". Kollégáim csalódottan említették meg, hogy bármi gyakran emelték fel szavukat ez ellen — idézem — „a pénzügyi vezetés részéről mindig süket fülekre találtak". Az elmúlt 40 évben még sohasem volt ilyen rossz* az egészségügyi dolgozók hangulata, mint napjainkban. Egyre gyakoribbak a pályaelhagyások, jellemző a fásultság, a frusztráltság érzése. Keserű szájízzel attól a tudattól, hogy ez egyáltalán előfordulhat, szíves engedelmükkel felolvasom egy, a pályát feleségestől elhagyott gyógyszerész levelének néhány lényegesnek tartott részletét, mely híven tükrözi a gyógyszerellátásban dolgozók, de általában a magyar egészségügy dolgozóinak hangulatát. „Eladtam magam. A biztos szakmai előrelépés helyett más lehetőséget kellett választanom. Döntésemben az a legelkeserítőbb, hogy két, tíz évvel ezelőtt végzett diplomásnak a földmüvelés látszik megadni azt a nyugodt életvitelhez szükséges anyagi hátteret, amit a világ fejlettebb részén a munkahelyi fizetés biztosít." Eddig az idézet. Tiszteit Ház! Számunkra nincs lehetőség a választásra;, hogy készenlétet, ügyeletet, túlmunkát, helyettesítést, bizonyos szakmai feladatokat vállalunk, vagy sem. Nekünk marad ez az adórendszer, mely azt a munkát, amely statisztikai adatok tanúsága szerint hozzájárul ahhoz, hogy az orvosok és egészségügyi dolgozók átlagéletkora messze elmarad a lakosság átlagától, minden deklarált elvvel ellentétben — meglehet hibás végrehajtás következtében — úgy értékeli, mintha az különleges igényeket kielégítő túlmunka lenne. Csak megjegyezni kívánom, hogy fizetésemelés ide, ügyeletemelés oda, minden bruttósítás ellenére a magyar egészségügyben dolgozó orvosok készenléti, illetve ügyeleti órabére 16—30 forint között mozog. De hivatkozhatnék arra a tényre, hogy a magyar egészségügyi bérszínvonal legalább 30—35 százalékkal elmaradt a népgzadaság átlagától, azokra a nehézségekre, amelyekkel a gyógyintézetek vezetői az ápolási munka megszervezésekor találják szembe magukat, mert nem kevés azok kórházak száma, ahol az egészségügyi dolgozók, az ápolószemélyezet a 60 százalékot sem éri el. Arra, hogy mit jelent a túlhajszolt, fáradt, mindennapi megélhetési gondokkal küszködő ápolószemélyzet, valaha csak rossz álmainkban gondoltunk. Ez ma napjaink valóságává vált. Tisztelt Képviselőtársaim! Az új adóreform életbe lépésekor alapelvének a társadalmi igazságosságot és az arányos teherviselést tekintette. Ezzel kapcsolatban két, valószínűleg az általánoshoz közelálló példát legyen szabad elmondanom. Az átlagos zalaszentgróti munkásasszonyét, akinek a fizetési szalagja nálam van, és aki férjével három gyermekét neveli: úgy adódott, hogy munkahelyén számára túlmunkát rendeltek el. Ám meglepetten tapasztalta munkabére kézhezvételekor, hogy több mint két hétig tartó 12 órás munkaidő után 1400 forint túlmunkadíj következtében keresete semmit sem változott, mintha a túlmunkát el sem végezte volna. Őt még az sem vigasztalja, hogy jövőre kap adó-visszafizetést, gyermekeinek ma kell ruhát vennie, vacsorát főzni, és ugyan ki téríti meg számára az időközbeni inflációs veszteséget. Csoda-e, ha legközelebb túlmunkát kell vállalnia, tőkés export ide, vállalati érdek oda, azt mondja: nem. S amikor végignézte a kormány elnökhelyettesének nyilatkozatát a Hét műsorában, és hallva azt, hogyha valaki vissza tudja tartani teljesítményét, akkor nincs olyan nagy baj, arra gondolt, hogy milyen jó neki. Hisz férjével együtt bruttó 10000 forintból olyan magas színvonalat képes biztosítani gyermekeinek és magának, megteheti, nem vállal túlmunkát. De van egy másik példám is. Jóllehet, nem szeretem a példabeszédeket. Választókörzetem egy termelőszövetkezetében egy vasárnapra eső műtrágyaszállítást és zsákolást hárman végeztek: egy átlagos termelőszövetkezeti tag, egy éppen fellelhető alkalmi munkás és a tsz egyik vezető beosztású dolgozója, akinek körülményei miatt szüksége volt a beígért 1000 • forintra. Az első dolgozó a végelszámoláskor 600 forintot, az alkalmi munkás 700 forintot, a vezető beosztású 460 forintott kapott ugyanazért a munkáért. Ennyit az arányos teherviselésről és a társadalmi igazságosságról. Az itt felvetődő gondok — úgy érzem — azonnali változtatást igényelnek, de legkésőbb a tervezett decemberi ülésen, mert tartok tőle, hogy jövőre olyan tömeges tiltakozó hullám indul el, amire, és egy eset-leges sztrájkhullámra hazánknak semmi szüksége. A legkevésbé kívánatos pedig az lenne, ha az utca adná a végső érveket. Amikor az adórendszer gondjait felvetettük, a következtetések levonásához szükséges időt eltérően ítélve meg, de mindig az volt a válasz, hogy még kevés az eltelt idő a tapasztalatok megvonásához, a változtatáshoz. Most kevés: decemberben több lesz?' Erről jut eszembe, hogy amikor fiatal orvosként elindultam első munkahelyemre, öreg orvos barátom a következő szavakkal indított útra: fiam, jól jegyezd meg, ha belép egy beteg az ajtódon, vagy azonnal tudod, hogy mi a baja, vagy sohasem fogod megtudni. (Derültség, taps.) Tisztelt Képviselőtársaim! Két legutóbbi szociális és egészségügyi bizottsági ülésünkön élénk vita alakult ki a személyi jövedelemadó és az általános forgalmi adó tervezett módosítása, • valamint az azonnali beavatkozást sürgető gondok körül. Bizottságunk tagjai vegyes érzelmekkel fogadták azt a javaslatot, hogy a két gyermekét egyedül nevelő