Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-28

2243 Az Országgyűlés 28. ülése, 1988. október 5-én, szerdán 2244 dás elidegeníthetetlen követelménye, másfelől lénye­gileg a közigazgatási állam centrumában maradt az erőforrások feletti rendelkezési hatalom, tehát a tu­lajdonlás. S gazdasági szervezetekben, ahol tehát a ter­melési tényezők ésszerű kombinálását és újrakombi­nálását; szelektálását' és megújítását' végezni lehet, felettébb korlátozott maradt a mozgástér, a centru­mokban viszont, ahol csupán elosztani tudnak, ahol csak azt vezérelhetik jól, ami a gazdaság fészkeiben amúgy is végbemegy, ott volt a döntéseknek igen tág tere. A gazdasági társaságokról szóló törvényt azért te­kinthetjük tehát fontos történelmi állomásnak, mert elhárít gátakat az elől, hogy a társadalmi tőke elkülö­nült részei értelmesebben funkcionálhassanak; induló lépést tesz affelé, hogy az elkülönült befektetések, gazdasági egységek rátaláljanak a természetükkel egyező tulajdonjogi alakzataikra. Tiszteit Képviselőtársaim! Az e törvénnyel életbe lépő plurális tulajdonjogi formák rendszere nagyívű hídhoz hasonlítható. Egyik pillére a társadalom alap­jába — a technikai és a- termelési viszonyokba épül bele, a másik-pillére pedig a felépítménybe ékelődik, és magát a hidat az állami akarat cementezi össze- a tulajdonjog által. Másképpen szólva, ez a híd, ahogyan épül, összekötőkapocs is lesz a technológiai átstruktu­rálódással ötvöződő gazdasági reform és az intézmé­nyi reform között. Ezen át védi majd remélhetőleg az állam önnön alapját. Példának okáért úgy, hogy megóvja a folytonos gazdaságon kívüli adminisztratív beavatkozásoktól, melyet annyiszor hallottunk felpa­naszolni. Lejárt az az idő a gazdasági „játékosoknak" nem egymás reagálásaira kellett figyelniük, hanem in­kább a „játékszabályok" szüntelen változtatásaival kellett számolniuk. Azok is megszenvedték azt, akik tárgyai voltak a külső beavatkozásoknak, de azok is, akik kényszerűségek hatása alatt hozták azokat. A felépítmény miért nem védte igazán gazdaság alap­ját? Azért, mert a tulajdon elszemélytelenedett, el­gazdátlanodott. Törvények híján nem lehetett az Alkotmány alapján sem feltenni a kérdést, ki sérti a köztulajdont, ki vonható azért felelősségre, hogy va­lahol gondatlanul, vagy pazarló módon bántak a köz­vagyonnal, hogy felélik azt és jogtalanul saját egyéni tulajdonukat gyarapítják vele. Mihelyt e törvény értel­mében társaság alakul, kivált, ha már érvényesül-a kö­vetkezetes jogállamiság, tüstént csak a népképviseleti nyüvánosság előtt és beleegyezésével lehet a költsége vetési elvonások és a dotációk mértékein módosítani. A gazdaság minden szereplője elvárja azt, hogy a gaz­dálkodók kövessék az áruk értéktörvényét, a tőkét megtérülésének és a tevékenységek hozamarányos megfizetésének törvényét. A gazdaság szereplői felelősen szállhatnak szembe mindenfajta voluntariz­mussalis. • Tisztelt Országgyűlés! Mint hallhattuk, Kulcsár mi­niszter expozéja is kidomborította: e tervezet tör­vényerőre emelésével csak bizonyos korlátok hárul­nak el a gazdasági fejlődés elől. Nem vitatva, hogy már maga ez a törvény is meggyorsít egyes progresszív tendenciákat, tisztán kell látnunk, hogy az általa te­remtett lehetőségek ökonómiai megvalósulásának igen ellenálló korlátai vannak, s ezek, ha nem bontjuk le fokozatosan őket, a különféle törvények, így a napirenden levő törvény számára is — Eke képviselő­társam hasonlatával élve — „diófa koporsóul" szolgál­hatnak. Tárgyhoz kapcsoltan bővebben az életbe lépő társasági törvény anyagi környezetének két — egymás­sal összefüggő — oldalával, úgy mint a tárgyi és a mo­tivációs oldalával kívánok foglalkozni. Ami a tárgyiasult környezeti akadályt illeti, gon­doljunk arra, hogy a társadalmi tőkevagyon értéke — a természeti tényezőket, köztük a termőföldet nem is számítva — 7-8 billió forintra tehető. Az, ami ebből ma és e-törvény hatására néhány év múltán az egyéni és a kisvállalkozói szektorokhoz tartozhat, bőven véve legfeljebb 2-3 billió. Marad úgy 5-6 billió forintnyi olyan vagyon, amely az ötvennél több dolgozóval mű­ködő közép- és nagyüzemek használatára áll. A társa­sági formák kívánatos elterjedését erről a tárgyi oldal­ról az akadályozza, hogy e hatalmas tömegű felhalmo­zott vagyonnak túlnyomó hányada alig tekinthető a tőkepiac által komolyan befolyásolt s abban aktív szerepet játszó tényezőnek, következésképpen gaz­dasági társaságok felelőssége alá juttathatónak. Az egyik okot sokat emlegetik: a költségvetés túlsúlyos, mégpedig nyomasztóan a kereskedelmi bankok pénz­piaci szerepéhez viszonyítva. Ide tartoznak az adók, a restrukciós elvonások, és másfelől az elburjánzott ad­minisztrációval működő nem-gazdasági intézmények közületi kiadása, valamint a veszteséges gazdasági te­vékenységi ágak támogatásai. De ide tartoznak a ter­melői jellegű kiemelt fejlesztések, a lassan vagy telje­sen soha nem megtérülő nagyberuházások, amelyek a központi költségvetésből a Nemzeti Bankon át vissza nem fizetendő alapjuttatásként helyeződnek ki az Ál­lami Fejlesztési Intézethez, illetve a fővállalkozókhoz. A külföldi adósságterhet is figyelembe véve, átlátható, miért olyan gyatra még mindig a monetáris politika befolyása a pénzpiac alakulására, a vállalati költség­érzékenységre, kínálathoz való szigorúabb alkalmaz­kodás irányaira. Alig jut hosszabb lejáratú bankhitel jelentősebb vállalkozásokra, társaságokba történő be­szállásokra. Kevésbé szoktak egy másik- okra gondolni, ami legalább annyira felelős a monetáris szféra szűkössé* géért, mint a fináncpolitikai túlsúly. A hagyományos formában működő vállalatoknál a lekötött, s még a folyó költségekbe bele nem kerülő tőkevagyonérték iránti közönyről vagy igen halvány érdekeltségről van szó. Mindmáig a bérnövelési érdek a domináns, még hozzá a nyereségérdek szerepét hátraszorítva; a nye­reségérdek pedig nem egyéb, mint a bázishoz mért jö­vedelemtöbblethez fűződő, tehát mennyiségi ösztön­zöttség. Ebből következik a likvidtőke vérszegény ará­nya. Hiszen a realizálás legfeljebb a folyóköltségek közvetítésével hat a lekötött tőkére, s mert a nyereség megközelítőleg sem a befektetett vagyon értékének növekvényével esik-egybe, s ha a lekötött erőforrások értéke csökken, ez korántsem jelenti okvetlenül azt, hogy veszteség képződik. Végbemehet a jövőt szolgáló a jövedelmezőbb ágakba való immobil eszközállo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom