Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.
Ülésnapok - 1985-27
2147 Az Országgyűlés 27. ülése, 1988. július l-jén, pénteken 2148 Gábor, Fiák László, Kócza Imre felszólalásaira is; ők egy olyan részét tették szóvá a szerkezetváltásnak - és ezt külön is köszönöm -, amellyel sem az írásos beszámolóban, sem a szóbeli expozéban nem foglalkoztunk, de rendkívül fontos része az ipar szerkezetének, sőt általában a gazdaság szerkezetének is. Ez pedig az említett hibák révén úgy látszik, hogy külön-külön jelenség, az, hogy az iparban végtermékcentrikusság van, ugyanakkor a végtermékgyártáshoz rossz az alkatrész- és anyagellátás, az anyag- és alkatrészgyártók visszaélnek helyzetükkel, indokolatlanul emelnek árakat, ütemtelen a termelés, mindezek a jelenségek jogosan lettek megemlítve. Ezek lényegében egy ugyanazon dolognak különféle oldalai. Mégpedig annak, hogy Magyarországon az ipari vertikum nincs összhangban; akkor lenne egészséges összhang a vertikumban, ha a legvégső kibocsátástól visszafelé haladva lépésről lépésre egy kicsit bővebb lenne a termelő kapacitás, mert akkor ez művileg lehetőséget adna arra, hogy kínálati viszonyok bontakozzanak ki a vásárlók felé, és ehhez még egy valami nagyon szükséges lenne: hogy minden ponton be lehessen kapcsolni mind a szocialista, mind a tőkés importot a magyar gyártók mellé; mert ugyan valószínű, hogy a kínálati viszonyt valamelyest javíthatja, ha több vállalat lesz és kisebbek lesznek; de nem biztos, hogy a kínálatot megoldják, hiszen van az országban nem egy olyan termelő szakma, amelyet húszezren művelnek, mégis inkább a kartellszerű működés a jellemző, nem pedig a verseny azért, mert import nincs mellette. Nekünk ezeket a viszonyokat kellene felidézni, mert akkor rögtön megfordul az előjel a folyamaton belül: ha kínálati viszony van, akkor a szállító nem fog márciusig várni, igyekszik januárban szállítani, ha januárban szállít, akkor a végtermék-gyártó ütemesen bocsáthat ki végtermékeket, ha verseny van, nem lehet következmények nélkül árat emelni, és így tovább. Tehát egy nagyon lényeges mozgásiránya ez a szerkezetátalakításnak, amit meg kell tennünk. Köszönöm, hogy felhívták a figyelmet rá. Hatodikként szeretnék szólni a szerkezetátalakítás forrásairól. Erről nagyon sok képviselő elvtárs szólt: Gágyor Pál, Varga Gyula, Dudla József, Sziráki András, Kiss Dezső, dr. Balogh Gábor, Antal Ferenc, Morvay László, Tölgyes István, Lotz Ernő. Lehet, hogy többek is, elnézést kérek érte, ha valakit nem említettem. Úgy fogalmazódott meg a kérdés a hozzászólásokban, hogy kell-e egyáltalán a szerkezetátalakításhoz forrás, vagy hogy éppen nagy pénzekre kell-e gondolni, vagy inkább először azt kell felmérni, hogy mit kell tenni. Én azt hiszem, akkor fogalmazunk helyesen, ha azt mondjuk, hogy a szerkezetátalakításhoz olyan forrásokra is szükség van, ami jelentős pénz, hiszen azért egy Dubicsánynak a megnyitásához szükséges pénz valahol a 10 milliárd körül van, akkor is, ha nagyon gazdaságosan fogjuk a beruházást megcsinálni. Minden okunk megvan feltételezni, hogy így készül. Az is igaz, hogy olyan lehetőségeink is vannak, ahol elsődlegesen nem a pénzbeli ráfordítás a döntő, hanem az, hogy az egyébként meglevő, birtokunkban levő eszközöket, ismeretet jobban hasznosítsuk. Én itt Dudla elvtárs kifejezését venném kölcsön, nincs itt, de gondolom, hogy egyetért vele. Ö valahogy úgy fogalmazott nagyon frappánsan, hogy meg kell szüntetni a „fékező tényezőket". Én ezt úgy értelmezem, hogy valami mozgásra kész olyan erő is van a magyar gazdaságban, amit ékek álló helyzetben tartanak. Nekem erről még az is eszembe jutott, (mert itt kerestük annak az okait, hogy 1968 után miért nem lendült meg a gazdálkodás jobban), akkor jelszó volt, hogy „behúzott fékekkel" induljunk el. Aztán ez a jelszó valahogy elmaradt, de lehet, hogy a fékek ma is be vannak húzva, berozsdásodtak, és talán azért nem mozdulunk. Amikor ez a jelszó megfogalmazódott, akkor a döntéshozók közül még nagyon kevesen jártak gépjárművel, nem tudták, hogy behúzott fékkel nem nagyon lehet elindulni. Annak a megoldását kellene megkeresni, hogy néhány ilyen éknek a kiütésével, eltávolításával valami olyat hozzunk mozgásba, ami meglevő eszköz, ami tényleg nem nagy pénzráfordítással jöhet létre. Azzal teljesen egyetértek, ami a hozzászólásokban megfogalmazódott, hogy a források előteremtése döntően, vagy kizárólag az ipar feladata. Itt azért hadd legyek egy kissé az ipar ügyvédje. És tulajdonképpen meg kell ismételnem még egyszer azt, ami mind az írásos mellékletben, mind az expozéban benne volt, és igyekszünk ennek hangot is adni, ahol az ipar megszólalhat, hogy az ipar azért eltartja magát. Ezzel a kijelentéssel nem akarjuk menteni az iparnak azt a részét, amely támogatásra szorul, veszteséges, rosszul dolgozik, megérdemli a sorsát, hogy felszámolják. De az Ipari Minisztérium felügyelte ipar egészére mégiscsak igaz az a tegnapi számpár, ami elhangzott, hogy 1987-ben a költségvetésnek 195 milliárdot fizettünk be, és abból 50 milliárd - nagyon sok ment támogatásra vissza. De a mérleg azért mégiscsak pozitív. És igaz az a számpár is, hogy ugyanezen vállalati körnek a mérleg szerinti nyeresége mintegy 90 milliárd forint, a mérleg szerinti vesztesége 2 milliárd forint volt. Ez is nagyon rossz szám, de a források benne vannak az iparban, nemcsak annyi, amennyi az iparhoz kell. Nyilvánvaló, hogy a társadalom fejlesztéséhez szükséges egyéb forrásokat, és minden egyéb célra szükséges forrásokat is döntően az iparnak kell létrehoznia. Ennek ellenére mi úgy értelmezzük a feladatunkat, hogy ezzel nem tettük meg a kötelességünket a haza iránt, hanem további forrásokat kell felszabadítani, többek közt az indokolatlanul igénybe vett támogatások leépítésével is. Hetedikként szólnék a minőség ügyéről. Sokan tették szóvá: Tétényi Pál elvtárs, Reidl János, Sziráki András, dr. Vona Ferenc képviselő, különböző vonatkozásban. Tény és való, az Ipari Minisztérium adatai is igazolják, hogy a minőség romlása miatt konkrétan kimutatható kár - kis része mutatható ki egyébként csak konkrétan - 5,7 milliárdról 7,4 milliárdra nőtt nekünk ilyen számadatunk van - 1982-től 1986-ig. Ez kétségkívül romlást mutat. Egy dolgot lehet ehhez még hozzátenni. Amellett, hogy az ipar vezetői (itt most elsősorban azért vállalati és műhelyszintű vezetőkre kell gondolni, és bizonyos mértékig a dolgozókra is) felelősek a minő-