Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-26

'988. június 30-án, csütörtökön 2062 2061 Az Országgyűlés 26. ülése, 1 ságára való tekintettel, hogy a parlament kérje fel az ipari minisztert, hogy rendszeresen, évente egy alkalommal számoljon be az ipari bizottságnak a szerkezetátalakítás eredményeiről, az előrehaladásról, a gazdasági és társadalmi akadályokról, és szükség szerint erről az ipari bizottság az Országgyűlést is tájékoztassa. Továbbá javaslom, hogy a kutatásfejlesztési és az ezekkel kapcsolatos pénzügyi és szervezeti kérdéseket szabályozó számtalan, részben egymásnak ellentmondó rendelet, utasítás helyett az Országgyűlés tűzze napirendre egy egységes, korszerű innovációs törvény megalkotását, amellyel helyettesíteni tudjuk ezeket az ellentmondó utasításokat, intézkedéseket, rendeleteket, és amely innovációs törvény megfelel a tudományos-technikai forradalom követelményeinek. Tisztelt Ház! Mindezek után az ipari bizottság nevében kérem a Tisztelt Országgyűlést, hogy az írásban megküldött, szerkezetátalakításra vonatkozó anyagot, a miniszter expozéját, az ipari bizottság észrevételeinek figyelembevételével vitassa meg, emelje határozatra és segítse elő az olyan társadalmi légkör kialakítását, amely biztosítja a feladat eredményes végrehajtását. Eleddig beszédeimet mindig egy idézettel zártam be, legtöbbször Széchenyi-idézettel. Most egy felkéréssel, egy felszólítással szeretném befejezni : A szavak adják át végre helyüket a tetteknek minden szinten. Késve vagyunk, cselekednünk kell! Köszönöm a figyelmüket ! (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Bejelentem, hogy a beszámolóhoz eddig huszonketten jelentkeztek felszólalásra. Zsidei Istvánné, Heves megyei képviselőtársunkat illeti a szó. ZSIDEI ISTVÁNNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársak! 1967-1988. Összesen huszonegy év. A recski ércbánya újkori rövidített történetét hoztam Önök elé, amely történetben, a végbement folyamatokban benne volt és van a döntés és döntésképtelenség, a nyitás és zártság, a hitelrontás és bizonytalanság. Röviden: ez is a mi gyakorlatunk, rólunk és nekünk szól. Mégis lehetséges, hogy azok a minősítési jelzők, amelyeket használni fogok, egyeseket meglepnek. De, ha mérlegre teszem a több mint két évtizeddel mérhető halogatást - ami nem azonos a mérlegeléshez szükséges idővel -, akkor úgy érzem, meg fognak érteni. Segítették építkezésemet a bányászok, a döntésekkel kapcsolatosan szerzett tapasztalataim és a recski valóságos tény. Azt gondolom, azonosulni lehet a következő megállapítással is: a természet egyáltalán nem ingyen tette kincseit a talpunk alá, de valószínű, akarhatta, hogy a miénk, az embereké legyen. Először egy bányabejárás megéléséről szólnék. A kemény, embert formáló, -alakító munka szépségéről az igazán bányászok bizonyára többet vissza tudnának adni. Mert ők azok, akik mindennap érzik a felszín és mélység közötti különbséget, és ők azok is, akik ha rajtuk múlna, csak mindannyian sötét alagút után találkoznának a fénnyel, az ébredéssel. Ez a bányászébredés újraszületés. Itt jelen van az ünnepélyesség, a tisztelet, a bátorság, az együvé tartozás, a bizalom, a folytatás reménye és lehetősége. Azt gondolom, naponta újra kellene születni és akkor elhinnénk és megkülönböztetnénk a fontosat és szükségszerűt a hiábavalótól, a semmit vagy keveset adótól. Ezek után tipikus példaként Recskre gondolva kívánom bemutatni döntési mechanizmusunkat. Egy feladatra vetítve a döntés elkötelezettséget, felelősségvállalást, nyitást, az élet rendjét segítő vállalkozást, kockáztatást jelent. Ha nincs döntés, konzerválódik a meglevő, berendezkedünk a változatlanságra, a hanyatlásra, a bukásra. És ami a kettő között úgy tűnik, túl széles és hosszú hídként jelen van, az az átmeneti állapot, amikor döntünk is, meg nem is, amikor nevet adunk annak, aminek nem kell neve legyen, amikor a gazdaság politikai ráhatásra vár, vagy a helyes politika a gazdaságra nem bír kedvezően, így lehetséges az, hogy még új utakra történő lépéseink is döntően magukon viselik a szétválaszthatatlanság kimondottságát. Pedig nagy általánosságban mi mindent külön, önállóan és lebontottan csinálunk. Hozzátartozik ehhez az is, hogy jónak vélt előterjesztéseinket védjük joggal-foggal a rendelkezésre álló eszközökkel. Öltözetünk olyan, mintha apró, minden részletre kiterjedő alapossággal lett volna összeválogatva, pedig a kiegészítő részekre nem kellő hangsúllyal ügyeltünk. És állandóan az idővel küzdve, döntéseinket, állásfoglalásainkat úgy nyugtázzuk: most nem volt más alternatívánk, lehetőségünk ! Próbáltam megkeresni, miért van visszatérően az álmodás, a realitásoktól való elrugaszkodás, mint hivatkozási alap jelen akkor, amikor céljainkhoz képest a gyakorlat rendre mást igazol vissza? Rájöttem, nem az elképzeléseink határtalanok és irreálisak, hanem azon kereten belül, amelyben dolgozunk és cselekszünk, nem történt, mert nem is történhetett azonosulás. Ez alatt az értendő, hogy amikor a fenti döntés fenti kihatása a meghatározó, a megvalósulásért tevők tábora nem irányítója, nem is teljes mértékben azonosulója, csak alázatos végrehajtó részese a folyamatnak. Tehát visszafogott és önálló cselekvésre nem ösztönzött. Az 1986-os hozzászólásomat követően képviselőtársaim között volt, aki aggódását - volt aki kételyét fejezte ki. Volt, aki megkérdezte: „Egyáltalán mi van ott Recsken? Biztos vagy abban, amiről beszéltél? Biztos, hogy nem rosszul szóltál?" És volt kategorikus megfogalmazás is: „Hiábavaló volt egy fillért is rákölteni, nem nekünk való nagy falat." A kérdések jogosságát nem lehetett elvitatnom, hiszen a felszínen úgy köszönt vissza 19 évig ez a téma, hogy nem volt lehetőség a mélység, a lényeg megismerésére. Ha pedig nem volt mit ismerni, kívülállóként a partvonalról szemlélődtünk, nem vallhattuk tehát azt magunkénak. Pedig nemcsak befolyásolni, hanem a rendelkezésünkre álló jogosítványok alapján részt is kell venni a döntésekben. És a döntések előtt egymásra történő építkezéssel szükséges hasznosítani mindazt az emberi akaratot és tudást, amely felhalmozódott, velünk van.