Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.
Ülésnapok - 1985-23
1855 Az Országgyűlés 23. ülése, 1988. március 16-án, szerdán 1856 például a bérszabályozás kötöttségeinek felszabadításával, amely vonatkozik a háztáji tevékenység integrációjának elősegítésére,. amelyben megítélésem szerint is igen nagy tartalékaink vannak. Mint ahogy ezt Váncsa elvtárs mondta az expozéjában, a törvény eszköz a cselekvésre. Ezt magam is így látom. Éppen ezért a termelőszövetkezeteknek is nagyfokú alkalmazkodási készségre kell törekedniök, gyökeres változás kell a gondolkodásban, a tulajdonosi és a vezetői magatartásban. Bátorság kell, de higgadtság és nyugodtság is. Tisztelt Országgyűlés! Választóim nevében is elmondhatom, hogy a törvény módosítása iránymutató, a szövetkezeti mozgalom előrelépése szempontjából igen kedvező. Figyelmébe ajánlom a kormánynak, hogy elfogadás esetén a törvény alkalmazhatóságát a megfelelő végrehajtási rendelkezésekkel segítse elő. A törvénymódosító javaslatot elfogadom és a tisztelt Parlamentnek elfogadásra ajánlom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Dr. Szabó Kálmán budapesti képviselőtársunk kért szót. Dr. SZABÓ KÁLMÁN: Tisztelt Képviselőtársaim! Sokat tépelődtem, felszólaljak-e. Hiszen nem vagyok tsz-tag, sem tsz-vezető. Azonban erős szálak fűznek a napirenden levő témához. Most ötlött eszembe, hogy életem első tanulmánya, éppen 40 évvel ezelőtt jelent meg a Társadalmi Szemlében, a földművesszövetkezeti szervezés akkori tapasztalatait foglalta öszsze. Lényegesebb persze az a körülmény, hogy tudományom, az ökonómia tárgyköre a gazdaság, s ennélfogva a tsz-gazdálkodás gyakorlati jelenségei épp úgy általánosításul szolgálnak számunkra, mint egy vegyész, például Tétényi akadémikus számára a laborkísérletek eredményei. A tervutasításos irányítást megszüntető 68-as reform bevezetéséhez egyik reális indokot jelentett az, hogy az átszervezett mezőgazdaság kötelező beszolgáltatás nélkül is életképesnek, és tervszerűen befolyásolhat ónak bizonyult. Ám fontos gyakorlati tanulsággal szolgál most is, amikor az állami szektor hagyományos tulajdonformáinak a mai követelményekhez való hozzáigazítása került napirendre a vállalkozó szellem kibontakoztatása, s a személyes gazdamagatartás kifejlesztése céljából. A szövetkezeti gazdálkodás ismert eredményeinek egyik titka ugyanis az volt, és amint a kisszövetkezetek jelensége mutatja, az is maradt, hogy az árutermelői önállóság és a tulajdonforma, melynek „anyaga" a vagyonérték, megközelítő egységet alkothatott, ráadásul az egyén — jórészt a háztájinak köszönhetően — a közösségen keresztül, bár sok helyen halványulóan, valamiképpen mégis sajátjaként viszonyulhatott a termelési eszközökhöz és értékhozamokhoz. Hütter képviselőtársam előadásából hallhatták kiegészítő javaslatomat. Abból is kitűnt, hogy csak egy pont helyességét tartom vitathatónak. Újból kötelességem kinyilvánítani előzőleg azt, hogy a törvénymódosítás egészének tendenciájával egyetértek. Külön érdemének tekintem az önkormányzat határainak kitágítását, az összevonások után nem egyszer beállt elidegenedés leküzdését, a belső vállalkozások támogatását, s ezzel a gazdasági ésszerűséget kívánja előmozdítani, A nálam beavatottabbak ellenérvei elgondolkoztattak. Teljesen azonban nem tudtak véleményem alaptalanságáról meggyőzni. Ezért és bizonyos tapasztalatoktól indíttatva nem álltam el hozzászólási szándékomtól. Képviselői pályafutásom során nem kevésszer fordult elő velem, s tudom, más képviselőtársaimmal is, hogy később nagyon megbántam, hogy a plenáris ülésen nem szólaltam fel, olyankor, amikor a bizottsági üléseken tett észrevételekre a kompetens kormányzati személyiségek válaszai, ellenérvei nem elégítettek ki, vagy elsiklottak a kritikák, a javaslatok felett, sőt, megesett a bizottsági szavazás elhagyása is. Pedig lényeges problémákról volt szó, amelyek felhalmozódva később visszaköszöntek. És némelykor a szorosra fogott országgyűlési időpontok és napirendek ellenére is kínálkozott volna mód a törvényhozók alkotmányos színterén előállni a problémával. E tapasztalatok nyomán fogadtam meg magamban, hogy közérdekű esetben köteles vagyok élni képviselői jogommal, vállalva a szakapparátusok előkészítése után, a testületek vitái során nálunk jártasabb előterjesztők helyzeti előnyéből számunkra adódó hátrányt, saját tévedésünk, illetve érvelésünk gyengéi miatt a leszavazás esélyét. Ha az embert a felelősségtudat mozgatja, nincs oka senkinek a törekvést feltűnni vágyásnak tulajdonítani; és ha a nyíltság, az ideülő demokratikus szellem dominál, nincs szégyelnivaló sem, ha kisebbségben maradunk. Egyéb iránt az sem ritka dolog, hogy az élet idővel azok igazát bizonyítja, akik egykor kisebbségi álláspontot foglaltak el. Nézzék el tehát nekem, ha ezúttal — noha szeretem Szabó István és szeretem Váncsa Jenő elvtársakat, dehát — az adott kérdést illetően jobban szeretem azt, amit igazságosnak hiszek. Kérem tehát ülésünk elnökét, hogy szíveskedjék a törvényjavaslat 37. § (2) pontjának szövegét egyszer az előterjesztett, másszor az általam indítványozott kiegészítéssel alternatív szavazásra bocsátani. Megosztva önökkel röviden gondjaimat, kiöntöm lelkemet. (Derültség.) A jogi gondom. Sérti jogérzékemet és szerintem a törvények szellemével sem egészen összeegyeztethető a szövetkezet és a tag egymással szembeni jogai és kötelességei között keletkező asszimmetria. A belépett tagnak fennáll (és jövőre vonatkozólag is hatályban marad 1600 négyzetméteren felül) termőföldjének beviteli kötelessége, amivel szemben a mérleg másik serpenyőjében ott van a szövetkezet foglalkoztatási kötelezettsége, azaz a tagok megélhetésének közösségi garantálása. Miután a módosítás bevezeti az 1000, illetve az 1500 órányi évi munkamennyiség minimumát, egyidejűleg felruházza a közgyűlést (gyakorlatilag a vezetőséget) azzal a joggal, ha a tagot egyáltalán nem tudja vagy csak a minimum alatti időben tudja hatékonyan dolgoztatni, anélkül állhat el foglalkoztatási kötelezettségétől, hogy a bevitt vagyon (sőt a
