Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-17

1259 Az Országgyűlés 17. ülése, 1987. szeptember 16-án, szerdán 1260 rését programunkhoz. Ha el tudjuk érni, hogy az ország népe megérti és elfogadja Széchenyi szavaival élve a „jobbító diétát", a mi fogalmaink szerint a nemzeti programot, ha a munkások, parasztok és szellemi dolgozók nemcsak a munkaerejüket, hanem az alkotóerejüket is hozzáadják ahhoz, amit ezen az országgyűlésen elhatározunk, akkor van esélye, hogy az meg is valósuljon. Azt nyilvánvalóan nem várjuk, hogy örömujjongással, vagy kitörő lelkesedéssel fogadják a dolgozók az átmeneti életszínvonal-csökkenést. De azt el kell érnünk — nyílt, őszinte beszéddel, meggyőzéssel -, hogy megértsék és elfogadják törekvéseinket, s vállalják a jobb jövő érdekében a nagyobb áldozatot. Ez nemcsak pénzkérdés, nemcsak bérkérdés: ez társadalmi, politikai és közérzeti kérdés is. A kibontakozás nemzeti programja nem csupán gazdasági, hanem összetett társadalmi-politikai természetű feladatot jelent. A politikai és társadalmi szervezetek programtevékenysége, a sajtó, a rádió, a tv közreműködése alapján azt már tudják az állampolgárok, hogy egyelőre több pénzre, nagyobb jövedelemre nem számíthatnak. Talán meg is értik ezt. De az igazságosabb bérezést, a társadalmi javak igazságosabb elosztását joggal várják tőlünk. Az elfogadáshoz, a támogatáshoz még valami kell. Az, hogy a fokozódó terhek viselésében megfelelő arányok alakuljanak ki. Ezért a szakszervezetek fontosnak tartják, hogy a visszafogás terjedjen ki a költségvetés kiadásainak ésszerű mérséklésére, az egyes területeken még mindig tapasztalható pazarlás felszámolására. De ugyanígy azt is biztosítani kell, hogy a személyi jövedelemadónál érvényesüljön az oly sokat emlegetett igazságos közteherviselés. Az életszínvonal átlagos csökkenésén belül kisebb terhet kell rakni azok vállára, akik már ma is megélhetési gondokkal küzdenek — hangoztatják a szakszervezetek. Ezért rendkívül fontos, hogy az 1988. évi tervet, az ár- és adóreformot kiegészíti egy igazságos, a szociális feszültségeket enyhítő szociálpolitikai csomagterv, amelyet a parlament üléséig meg is kaptunk. Úgy látom, a szociálpolitikai intézkedési tervben figyelembe vették a szakszervezetek állásfoglalását is, jóllehet, ami az összegek nagyságát illeti — különösen a családi pótlék esetében — mi többre gondoltunk. Miközben örülünk, hogy a három- és többgyermekes kedvezmények bővülnek, fontosnak tartjuk azt is, hogy ez ne az egyébként tervezett családi pótlékemelés rovására történjen. Mi döntő fontosságúnak tartjuk a gyermekes családok helyzetének javítását, a családi pótlék számottevő emelését a gyes, a gyed, az ösztöndíjak és egyéb, a gyermekek ellátásához kapcsolódó juttatások, valamint a nyugdíjak - áremelkedéseket ellentételező — kiegészítését, a 70 éven felülieknél vállalt teljes értékmegőrzést. Hadd említsem meg a politikai támogatás másik feltételét: az őszinte, nyílt beszéd fontosságát, a problémák, az előrelépéssel együtt járó társadalmi feszültségek kendőzetlen feltárását, a közös gondolkodást. Úgy vélem, ha ezt a nagyobb társadalmi igazságot, az őszinteséget, a nyíltságot, a tiszta légkört, az együttgondolkodást a kormány meg tudja teremteni, akkor a szakszervezetek — a ma meglevő és jövőbeni viták ellenére, vagy mondjam inkább amellett — partnerek lesznek a kormányprogram végrehajtásában, a dolgozók közös céljaink érdekében való mozgósításában. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr, Czoma László, Zala megye 5. számú választókerületének képviselője. DR. CZOMA LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés, Képviselőtársak! A magyar társadalom régen tekintett ekkora várakozással, feszült figyelemmel kormányzati törvényhozói munkára, mint most. Az írásban előre kiadott anyagok az országgyűlés bizottságaiban lezajlott éles hangú viták, miniszterelnökünk szókimondó megállapításai és a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága főtitkárának hozzászólása további felelősségvállalásra késztetnek. Mert azok a körülmények, amelyek között ma élünk, valósággal előnyöket kínálnak annak, aki az ország ügyeihez kíván kritikusan szólni. De nem lenne illő, ha most újra sorba szedném azokat a szenvedéllyel fogalmazott megnyilatkozásokat, amelyek az elmúlt hónapokban szinte elárasztották az országot és választókerületemet Keszthelyt és környékét. Igaz, hogy a magyar népgazdaság helyzetét jó ideje halmozódó feszültségek és súlyos ellentmondások terhelik. Különösen elmondhatjuk ezt a mögöttünk hagyott két-három esztendőről. Látjuk és tudjuk, hogy valóban nehéz helyzetben van az ország. Azt is tudjuk, hogy miért. A tényeket, tüneteket ismerjük, hisz éljük. Az idevezető úttal is tisztában vagyunk, azon jöttünk; annál is inkább, mert együtt tettük meg. Az okokról és a megoldási módokról szélsőségesen eltérő nézetek fogalmazódtak meg. Vannak, akik drámai helyzetről beszélnek, sőt a nemzet jövőjét, távlatait veszélyeztető drámai helyzetről. De ha nem fogalmaz az ember szélsőségesen, akkor is tény, hogy gazdaságunk nehezen alkalmazkodik a megnövekedett követelményekhez, akkor is igaz, hogy gazdaságirányítási rendszerünk fejlesztése felemás módon, erőtlenül zajlott, s ami még ennél is súlyosabb: nem egyszer visszalépésre is sor került. Negyven évig tudatunkban mélyen beivódott jelszavak ütköznek a valósággal, ami orientációs zavarokat idéz elő. Bajaink egy része nem is gazdasági eredetű, hanem társadalmi gond, amelynek természetes következménye lett a gazdasági válság. Mostanában szinte magatartási modell lett a folyamatos és folytonos kritika. A kritikusok, mintha egymást akarnák túllicitálni. Szinte ezen mérik a bátorságot, a haladáshoz való viszonyt. Ez afféle hamis illúzió. A történelem — és természetesen benne a magyar történelem is — a nagy számvetések után soha nem azok javára ítél, akik elöljártak a hangoskodásban, hanem azokéra, akik a felelősség vállalásának bátorságáról tettek tanúságot. Nekünk most a jövőre kell gondolnunk. Az imént