Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1753 Az Országgyűlés 22. ülése, 191 oktatással kapcsolatosan világnézeti, politikai meggyőződés korlátai, és a valamikor régen kilátásba helyezett egzisztenciális szankciók gátlásai alól. Meg kell óvni gyermekeinket az opportunista magatartáshoz vezető kettős nevelés rossz példája eredményezte, és az élet egyetlen területén sem kívánatos képmutatástól. Ezen túlhaladott, elavult reflexek oldása a politikai vezetés és a Művelődési Minisztérium lehetősége és feladata. A gondolkozást, életvezetést, magatartást befolyásoló reflexeket — többször elhangzott — csak egészen korai kisgyermekkorban kezdve lehet és kell kialakítani. Tisztelt Országgyűlés! Miniszterelnökünk a tegnapi napon mondotta, hogy több millió hívő állampolgár becsülettel és jól szolgálja a kibontakozást. Meg kell adni ezen erkölcsi alapok megismerésére, megszerzésére a lehetőséget személyiségük, a családok, az ország és a szocializmus érdekében, a hitoktatás, lelkiismereti szabadság általánossá tételével. És ez nem zárja ki a majdani felnőtt saját világnézetének kialakításában, ha a tízparancsolat közül az első hármat nem teszi magáévá, attól még jó kommunista lehet, ha a további hét parancsolat tanítását megtartja. Nem a marxi tételt vitatva, de meggyőződésem, hogy az egyének és a társadalom tudata, erkölcsi tartása szabja meg ma és a jövő létünket. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Dr. Czoma László, Zala megyei képviselő következik. DR. CZOMA LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársak! Figyelmesen végighallgattam Miklós Imre beszámolóját az állam egyházpolitikájáról, a hivatal munkájáról. Módom volt valamennyi képviselőtársamat meghallgatni, összességében pozitív, majdnem azt mondhatnám, hogy túlságosan is pozitív benyomásokat tettek rám. Mert az ilyen nagy távlatot átfogó értékelések — társadalmi, politikai életünk korszakos változásait figyelembe véve — óhatatlanul kidomborítják azokat a kétségtelenül vitathatatlan történelmi eredményeket, amelyeket politikánk általában, egyházpolitikánk pedig különösen felmutathat, és fel is mutat. Azt hiszem, az együttműködésben résztvevő mindkét fél elégedett lehet a maga módján. És ez az elégedettség már-már azt sugallja, hogy azt higygyük, gondjaink, problémáink alig érdemesek a figyelemre. Általában ezt szerencsénkre elmondhatjuk — általában országos viszonylatban feltétlenül —, de éppen az előttem szóló győzött meg arról —, hogy helyi ügyek azok, amelyek — közvetlenül közelről érintik és foglalkoztatják az embereket —, emlékeztetnek arra, hogy még koránt sincs befejezve az a nagy mű, amelynek az alapját 1948 és 1950 között rakták le az állam és az egyházak, a felekezetek közötti megállapodásokban. Egy személyes vonatkozású esettel szeretnék előhozakodni. Alig múlt két hete, hogy a keszthelyi kábeltelevízió képviselői fórumán telefonon meg7

. december 17-én, csütörtökön 1754 kérdezték tőlem, hogy mi a véleményem, és egyáltalán mit szólok hozzá, hogy egy új lakótelepen templomot kívánnak építeni a hívők. Akkor is azt mondtam, és most is azt válaszolom nyugodt lelkiismerettel, hogy én ebben nem marxista ideológiánk vereségét, hanem az állam egyházügyi politikájának győzelmét látom. Ezen viszont akkor sokan értetlenül csóválták a fejüket, és elveink feladásával is vádoltak. Ügy vélem, hogy ez az eset meglehetősen jól rávilágít az elvben és az élet hétköznapjaiban általában jónak tekinthető viszony bizonyos fonákságaira. Magyarán szólva: egy korábbi időszak — mondjuk csak minősítő jelző nélkül — beidegződései érhetők itt tetten, mint ahogy a történelmi eredményeink összességét megfogalmazó megállapításokban is. Gondolok arra a sokszor elhangzott kinyilatkoztatásra, hogy az állam és az egyházak viszonya rendezett és kiegyensúlyozott. Ami így igaz, mégis időnként az az érzésem támad, hogyha a mi részünkről hallom, mintha az ötvenes évek elkövetett hibái iránti lelkiismeretfurdalásunkat próbálnánk csitítani, ha pedig egyházi tisztségviselők szájából hallom, akkor bizonyos — szeretném idézni Kürti püspök urat — gyanakvásaikat, aggályaikat, de aztán mondom tovább a saját szavaimmal, fenntartásaikat, vagy néha még elő-előbukkanó félelmüket érzem ki; hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy rossz idők nagy tanúi is élnek közöttünk. Nevezzük bárhogyan a jelenséget, az mégiscsak jelenség, és ha egyszer mutatkozik, akkor bölcsebb dolog beszélni, mint hallgatni róla. Nincs semmi értelme a köntörfalazásnak, a szépítgetésnek, a ködösítésnek. Látszólag talán túlságosan távoli történelmi eseménnyel példálódzóm: a nagy francia forradalom és az egyház konfliktusával. Aki csak belelapozott a francia polgári forradalom történetébe, az tudja, hogy ez a forradalom meglehetősen radikális módon, véresen bánt el az egyházzal, és gyökerestől akarta kiirtani. Vagy nagyjából éppen 100 esztendeje, hogy a vaskancellár, Bismarck kultúrharc néven ismert politikai akciójával üzent hadat a burzsoá földesúri Németországban a katolikus egyháznak. Érdekes módon azonban ma sem a francia, és sem pedig a német burzsoázia nem érzi szükségét annak, hogy hamut szórjon a fejére, mint ahogy az ottani egyházak sem hánytorgatják fel a történteket, hanem gyanakvás, vádaskodás, önmarcangolás nélkül élnek egymással. Mert ők már régen eljutottak oda — és én ezt tartom a fontosnak —, amit igazában csak az utóbbi időben kezdünk ízlelgetni: hogy az értékek kölcsönös felismerése és közkinccsé tétele legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az elvek — az egymással összebékíthetetlen elvek — egymás mellett élése. Nemrégiben felszólaltam egy társadalmi egyesület országos fórumán, ahol arról ejtettem szót, hogy érdekes, vagy talán inkább csak furcsa módon választókerületemben egyes konkrét kérdfésekben gyakran könnyebben értek szót hívőkkel, mint a saját elvtársaimmal. Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a múltat kezeljük történelemként, és hátrafelé csak a