Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-20

1531 Az Országgyűlés 20. ülése, 1987. szeptember 19-én, szombaton 1532 (ELNÖK: Sarlós István - 9.04) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk tanácskozásunkat. Polgárdi József Pest megyei képviselő felszólalása következik. POLGÁRDI JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Kedves képviselőtársaim! Tiszteletre méltó törvényt kell alkotnunk. Elfogadása esetén hosszú ideig együtt kell élni az adóval. Úgy gondolom, hogy ezt a házasságot minél elviselhetőbbé kell tenni. Felszólalásomban két témát szeretnék bizonyítani, helyesebben a törvényjavaslat-módosításomat igazolni. Őszintén bevallom: sokat töprengtem azon, hogy fenntartsam-e javaslatomat. Van-e reális esélyem arra, hogy a tisztelt Ház támogatását megnyerjem? Kissé félénken mondom, de megkísérlem. Az első módosítási javaslatom az újítási díjakra vonatkozik. A jelentés 20. oldalán található javaslatom lényege, engedjék meg, hogy csak egy mondatban utaljak rá: az a javaslatom, hogy az újítási díj, illetve az abból származó bevételek ne kerüljenek összevonásra az egyéb jövedelmekkel, hanem külön, húsz százalékos lineáris adó terhelje. Miért? Engedjék meg^, hogy érveljek. Ugy vélem, hogy eddig egy újítási díjat teljesítményelv alapján állapítottak meg. Egyértelműen az újítások hasznos eredményéhez, a benne megtestesülő szellemi értékhez indokolt az újítási díjat igazítani. És ez az újítási díjaknak a jellege. Ez a jelleg változna véleményem szerint, ha a törvényjavaslat eredeti elképzelése szerint kerülne adóztatásra. Ugyanis elkerülhetetlen lenne minden alkotásnál, hogy a díjazás mértéke attól függne, hogy az újítást beadó állampolgár melyik adósávba tartozik. Ez a gyakorlat — véleményem szerint — felborítaná a teljesítményelv korszerű alkalmazását. Én jómagam sem szeretem, ha sok számmal terhelnek. De mivel bizonyítanom kell, kérem szíveskedjenek elnézni nekem képviselőtársaim, hogy néhány számadatot hívjak segítségül. Az újítási díjak, illetve az újítások társadalmi hasznossága rendkívül jelentős. 1986-ban több mint hétmilliárd forint hasznos eredmény született az újításokból, és ezért kifizettek — nem mondom, hogy csak — 450 millió forintot. Körülbelül 105 ezer embernek, és az újítóknak a fele munkás. Egy újításra 4400 forint jut. Egyszerű számítással megállapítható, hogy egy forint újítási díj 16— 17 forintot hoz a konyhára. Azért ez jelentős. Ebből láthatják tisztelt képviselőtársaim, hogyha az eredeti elképzelés szerint történik majd az adóztatás, akkor az újítási mozgalomnál sajnos az utóbbi években már tapasztalható hanyatlás tovább folytatódik. Én teljesen egyetértek és őszinte szívvel támogatom Tóth János képviselőtársamnak egyik megállapítását, miszerint a szellemi munka erózióját sehol nem lehet megengedni. Úgy vélem, hogy még a talán jelentéktelenebbnek tűnő újítási mozgalomnál sem. A harmadik érvem: nem találtam magyarázatot arra, hogy az újítások és a találmányok között miért van olyan jelentős elvi különbség. Ismert a törvényjavaslatból, hogy a találmányra 100 ezer forint adókedvezményt ajánl a törvény. Ezzel én egyetértek, ugyanakkor feltettem önmagamnak is a kérdést: nem lenne-e szükséges méltó elismerést adni az újításoknak is, hiszen jelentős szellemi tartalmuk van. A költségvetésnek javaslatom nem jelentene veszteséget. Sőt. Valószínűnek tartom, hogyha az újítómozgalom fellendülne, akkor a hasznossága nem 7 milliárdot, hanem valószínűsíthető, hogy többet hozna a konyhára. És talán figyelmet érdemel az is, hogy a szakszervezet nem ellenzi és néhány képviselőtársam is ajánlja, hogy az újítási díjakkal és az újítási mozgalommal megfelelően foglalkozzunk. Második javaslatom. Nagyon sajnálom, hogy Szentágothai képviselőtársamat nem látom. Tudniillik tegnapi felszólalásában egy bölcs megjegyzést tett. Sokat, de többek között, ami rám vonatkozik. Helyesebben az én témámra. Azt ajánlotta, hogy az adó visszajuttatás ösztönzése bátrabb legyen. Bátrabban, célirányosabban alkalmazzuk. Úgy vélem, érdemes a tapasztalt bölcs képviselőtárs intelmét megfogadni. A másik javaslatom lényege a jelentés 21. oldalán található. Indítványozom, hogy az az állampolgár, aki közműfejlesztéshez több jogcímen járul hozzá, az nagyobb kedvezményt kapjon. Most elnézést kérek, tudom, hihetetlen sokat dolgoztak a pénzügyi szakemberek és a bizottság is már többször ülésezett, de a képviselő se volt tétlen, én is az éjjel is számolgattam. A javaslatom az volt, hogy az az állampolgár, aki kettő vagy több jogcímen járul hozzá a közműfejlesztéshez, az 40%-os kedvezményben, progresszív kedvezményben részesüljön. Ezt úgy módosítanám, hogy aki három vagy annál több közműfejlesztéshez járul hozzá, akkor 40% adókedvezményt kapjon. Ez az új javaslatom. Mi van a mérleg egyik serpenyőjében? Tisztelt miniszter elvtárs közölte, hogy a 10%-os növekmény 250 millió költségvetéi bevételt, vagyis hát veszteséget eredményezne. Most én hadd indokoljak, és hadd érveljek, hogy véleményem szerint mi kerülhet a mérleg másik serpenyőjébe? Hadd igazítsam érveimet, gondolataimat a már elfogadott kormányprogramhoz. A kormányprogram szerintem rendkívül bölcsen az infrastruktúra fejlesztését, főként az alapellátást szolgáló infrastruktúra fejlesztését tartja indokoltnak. Az ivóvízellátást 1990-ig több mint 10 százalékkal akarjuk növelni. A szennyvízcsatorna bővítését szintén több mint 10 százalékkal. E kettő 2 millió embert érint. Szerintem nagyon bölcsen az Ipari Minisztérium azt tervezi — jó lesz legalább a miniszter elvtársakat magam mellé állítani ezekben a témákban, - hogy a földgázellátásba 1990ig mintegy 240 ezer lakást kapcsoljunk be újólag. Ez is úgy tűnik, mintegy 1 millió embert érint. És akkor még nem beszéltem a telefonról és egyéb közműfejlesztésről, illetve infrastruktúra-fejlesztésről. Ezeket a feladatokat főleg vidéken kell megoldani. Természetesen, hogy Budapest peremkerületeiben és nagyvárosaink peremkerületeiben is van még mit tenni. Következésképpen ha 1990-ig mi ezeket a felada-