Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-31

2519 Az Országgyűlés 31. ülése, 1988. november 24-én, csütörtökön 2520 Az állam életével és az állami szervezetekkel kapcsolatban itt most minden összefüggés felvázolását nem vállalhatom, de természetes követelmény a parlament helyének, szerepének, funkcióinak újragondolása a népszuverenitás elve alapján. Szükséges kiteljesíteni az Országgyűlés törvényhozói szerepét, úgy, hogy ne kizárólag kor mányinformációkon keresztül ellenőrizhesse a kormány munkáját, és a nyilvánosság kiteljesítésével olyan politikai fórummá változtatni, amely egyúttal az ország politikai iskolája is, a politikai kultúra legfőbb állami színtere lehet. A helyi igazgatásban az önkormányzat megerősítése a legfontosabb követelmény, és ezt az Alkotmányban kell tisztázni, mert jelenleg csak a tanácstörvényben deklarált módon és annak módosításával hozott deklarációban és nem annyira a működési feltételekben van meg ez az önkormányzati lehetőség. Gondolok itt például arra, hogy még ma is egész költségvetési rendszerünk ellentétes azzal az önkormányzati szándékkal, amelyről a tanácstörvény szól. A választási törvényt az előbb említett követelmények szerint kell módosítani és ugyancsak időszerű megalkotni a népszavazásról szóló törvényt nemcsak lokális, helyi szabályok és ügyek körében, hanem országos ügyekben is. Az új magyar államiság létrehozásáért és a jogállamra jellemző garanciák megerősítéséhez ma már látnivaló, - s ez több, mint amit az Alkotmány felülvizsgálatára irányuló munka kezdetén látni lehetett -, hogy elkerülhetetlen az új alkotmány megteremtése, amely az emberi jogokat és az európai jogi kultúra vívmányait összekapcsolja a magyar közjog és alkotmányosság történelmi értékeivel. Rendelkezni kell alkotmányosan a hatalmi ágak megosztásáról, hogy azok egymást is kölcsönösen ellenőrizve, egyensúlyban tartva, tevékenységüket nyílttá téve, kellő ellenállási pontokat alakítsanak ki a társadalomban a hatalom túlkapásaival szemben. Nagyon fontos szerepe lesz ebben a bíróságnak, amelynek új feladatai lesznek az állampolgári jogok megvédésében és a gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen közbiztonság megteremtésében. Ehhez tartozik az államigazgatás és a közigazgatás egész rendjének az átgondolása is. Az Alkotmány ezt természetesen nem kerülhetné meg. A törvények fölötti hatalmi eszközökkel befolyásolható államigazgatás nem lehet hatékony és védtelen a korrupcióval szemben. Ezt a furcsa helyzetet látjuk naponta és mindannyian, hogy egy szigorú, sok tekintetben a szabadságot is korlátozó politikai viszonyok között rossz hatásfokú államigazgatást hoztunk létre, ahol a törvénynek nem tudnak érvényt szerezni. S ez ma a törvényesség alapproblémája; nem az, hogy törvénytelenül becsuknak-e valakit vagy sem. Ahol ugyanis az állam megszegheti a törvényt, az államigazgatás pedig rákényszeríthető a törvényszegésre, ott nehezen terem törvénytisztelő állampolgár. Nem a hatalom gyakorlása, vagy az engedelmesség igénye, a kötelességek teljesítése a lealacsonyító, hanem az olyan hatalom gyakorlása, amelyet törvénytelennek tartanak az emberek. A súlyos legitimációs deficittel küzdő hatalom nehezebb helyzetben van, mint a legsúlyosabb deficittel bajlódó költségvetés. Hiszen lealacsonyítja és meghasonlásba sodorja a lelkiismeretes köztisztviselőt, és az engedetlenség útjára tereli az állampolgárt. Menthető ez a helyzet természetesen sok szempontból. Nem kívánok itt sem történelmi áttekintést adni, sem az előzményekre visszanyúlni, csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a mértéktelenül sokat és funkcióitól idegen feladatokat vállaló álam a legjobb szándék ellenére sem lehet törvénytisztelő. A feladatok mindig túlnőnek lehetőségein és képességein, ezért állandó túlelosztásban van, amiről aztán úgy hiszi, hogy a nép fogyasztási mohóságából és az intézmények telhetetlenségéből következik be, holott ennek az államszerkezetnek a hibájából történik mindez. Ebből a hibás szerkezetből alakul ki egy olyan szeszélyes államigazgatás, amelyet sem az állam, sem az állampolgárok valójában nem tudnak követni, és magatartásukat sem tudják hozzáigazítani. Ezért születhettek téves modernizációs döntések, téves gazdaságpolitikai elképzelésekre építve, még az utóbbi másfél évtizedben is. Ezeknek a döntéseknek a következményeit viseljük, s azokban a csapdákban vergődünk, amelyek ezáltal létrejöttek. Éppen ezért úgy vélem, hogy az előbb említett ténynek és annak a körülménynek a tudomásul vétele nélkül, hogy tudniillik értéktörvény van a gazdasági kapcsolatokban, a csereérték a piacon realizálódik áru formájában, vagyis a termelők a piacon kapcsolódnak egymáshoz és nem valamiféle bürokratikus koordináció hozza össze Őket, olyan realitása a világnak, hogy ennek figyelembevétele nélkül nem lehet gazdálkodni. A tulajdonviszonyok reformja nélkül pedig a demokrácia társadalmi-gazdasági alapjai hiányoznak. Nem létezhet az az önrendelkezésre képes autonom állampolgár, akire szükség van ahhoz, hogy az előbb említett államszervezeti intézmények működőképesek legyenek. A hierarchiába a szabadulás reménye nélkül betagolt egzisztenciálisan csak felülről függő állampolgár nem lehet a demokrácia alanya. A vegyes tulajdonú szocialista gazdaságban a tulajdonviszonyok centrális szervező formájává a szabad szerveződésű közösségi tulajdonnak kell válnia, amelyből a tulajdonformák sokszínűségével együtt a szabadabb tőkemozgás és felhalmozási vállalkozási lehetőség is következik, és a tulajdonviszonyok két szélső oldalán helyezkedik el a magántulajdon és az állami tulajdon, de mindegyik a szélső oldalon, abból a megfontolásból kiindulva, hogy az uralmon lévő szocialista közösségi viszonyok szabják ki az összes többinek a helyét. Csakis ilyen tulaj donszerveződés és alkotmányos vagyoni garanciák mellett, a vagyonérdekéltség jegyében, teremthető meg egy olyan berendezkedés, ahol a résztvevők valódi gazdák, és nem elsősorban az elosztásban, hanem a gyarapodásban érdekeltek. Mert jelenleg szinte minden viszonyunk éppen, mert nincs valódi alanya a tulajdonnak, és ezt a szerepet az