Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.
Ülésnapok - 1985-3
157 Az Országgyűlés 3. ülése, 1985. október íl-én, pénteken 15S mondandóm végén néhány szóban még vissza is térnék. Tizenkét óra két perc van — engedjék meg, hogy tíz percig még igénybe vegyem a türelmüket. Én új képviselő vagyok. Egy újszülött számára „minden vicc új", szokták volt mondani. Nos, ezért tán' lehetnek tétova gondolataim, lehet, hogy mondandóm nem a legjobban fésült lesz, hiszen előre nem írtam meg. Ezt pusztán azért mondom, hogy némi megértést kérjek Önöktől. Lázár elvtárs expozéjában alapvető gondolat volt, — és az azt megelőző anyagokból is alapvetően kiolvashattuk —, hogy az ország legnagyobb gondja ma a külföldi adósságaink csökkentése, és tulajdonképpen minden ténykedésünknek — mindazon tevékenységi köröknek, amelyekről itt bőségesen szó esett az elmúlt másfél nap folyamán — valahol azért ezeknek a csökkentésére, az egyensúly helyreállítására kell irányulnia, olyképpen kell tehát dolgoznunk. Megmondom őszintén: ugyanilyen súlyúnak éreztem az elhangzottakból is és a leírt anyagokból is a műszaki haladást, a műszaki fejlesztést — és e tekintetben most nekem némi kételyeim akadtak. Részben talán azért is— és lehet, hogy ez % megint talán ilyen tétova gondolatnak minősül, és a friss, tapasztalatlan főből fakad —, mert ugye az Országgyűlés mostani napirendje: a kormány ötéves programja. A lapok is ilyen címmel hozzák: „A kormány Ötéves munkaprogramjáról tárgyal az Országgyűlés". Ugyanakkor a tervek szerint, ugye decemberben kerülne napirendre a VII. ötéves tervkoncepció. Mondom, újszülött vagyok — csak megkérdezem: talán nem jett volna jó ezt együttesen tárgyalni? Kicsit az az érzésem, hogy most elfogadjuk a kormány .,ötéves tervét" — tehát megszavazza az Országgyűlés —, és utána majd, amikor a tervkoncepcióról lesz szó, amely ennek már aprópénzre váltása öt esztendőre, akkor lehet, hogy ellentmondásba kerülhetünk azzal, amire most a kezünket föltesszük. Ez az egyik észrevételem. A másik dolog éppen a külföldi adósságokkal kafcsolatos, azok törlesztésével, az egyensúly helyreállításával függ össze. Lázár elvtárs az expozéjában is nagyon logikusan indokolta ennek szükségességét ~r- bennem mégis hadd merüljön föl ismételten valamiféle kétely. Én nem tudok pontos számot mondani — lévén, hogy nem vagyok szakember —, de a külkereskedelmi aktívum az menynyire taksálható? Ha jól tudom, az 1984-es az olyan 400 millió körül volt. No, most a dolog lényege mégiscsak az, nem lehetne megfontolni — ezt-egyébként úgy tudom, szakemberek is mondogatták —, hogy ezt az itt megtermelődött dollármennyiséget kifejezetten — legalábbis néhány esztendeig — a műszaki fejlesztésre fordítsuk közvetlenül, és az adósságunkat próbáljuk meg szinten tartani? Tehát, hogy ne csökkenjen, de szinten tartsuk — és az így felszabaduló pénzt valóságosan és direkten, közvetlenebbül számonkérve — keményebben — a műszaki fejlesztésre fordítani. Mert hovatovább úgy megnő ez a szakadék, hogy nem lesz mit behozni, nem tudjuk behozni a lemaradásunkat. E tekintetben külön is szeretném fölhívni a figyelmet a termelő infrastruktúra területére : a szállítás, hírközlés területére. Erről Lázár elvtárs nagyon jól szólt; mármint számomra olyan értelemben, hogy teljesen nyilvánvalóvá vált, ez fontos, kiemelt területe a kormányprogramnak is. Mégis, hadd erősítsem ezt meg egy-két konkrét példával. Az, hogy itt az országban 400 ezer telefon hibádzik — és az emberek bizony nem éppen dicsérik az illetékeseket —. mondhatni, külön ügy, bár szintén figyelembe veendő. A másik, ami tán' sokkal inkább gazdasági természetű, hogy -egy jól prosperáló 'kisszövetkezet talán több tízmillió dolláros üzlettől esik el azért, mert két óra múlva nem tudja fölhívni az amerikai partnert, és nem tud megadni neki- bizonyos információkat, amelyre annak szüksége van — azért ez már talán gazdaságpolitikailag is egy óriási veszteség számunkra. "A szállítás területével kapcsolatban pedig engedjék meg, hadd mutassam fél (felmutatja) a legújabb Heti Világgazdaságot; azt mondja: „Vasút: embertelen állapotok". Nyilván ez — ahogy a szakma mondja — egy ilyen blickfangos cím, figyelemfölkeltő, de valószínűleg sok mindent takar; én magam még nem olvastam. Ennyit ezekről, néhány gondolatban. És hadd folytassam azzal, ami ezekkel öszszefüggésben talán a lakosság hangulatát is befolyásolja. Szabó Kálmán elvtárs végre itt, ebben a teremben is nevén nevezte, hogy kérem, nálunk is van infláció, mondjuk ki, beszéljünk róla. Azért is, mert a lakosság a legközvetlenebbül érzi a fogyasztói árakon, hogy itt inflálódás van. S e tekintetben egy levelet szeretnék idézni, amelyet a napokban adtak át a Szegedi Városi Tanácsnak nyugdíjasok és fiatalok. A levél a településfejlesztési hozzájárulással kapcsolatos, és arról szól, hogy „mi, nyragdíjasok, alacsony keresetűek, családalapítók, lakás nélküli fiatalok tiltakozunk ellene, hogy bevezessék. Merthogy az államilag is elismert 7—9 százalékos inflációval egyenes arányban nem növekednek a bérek, és amennyivel elmaradnak mögötte, annyival csökken az életszínvonalunk. Például egy 3300 forint nyugdíjú idős ember nyugdíja évente 100 forinttal emelkedik, ez 3 százalék, életszínvonala tehát a legjobb esetben is 4 százalékkal csökken —• már több év óta. A valóságban pedig ennél többel is. És ugyanez vonatkozik a családalapító, lakás nélküli fiatalokra is." Az emberek tehát a fogyasztói árakban mérik le egészen közvetlenül az infláció hatását — ez az, ami közvetlenül érinti őket. Nyilvánvaló, hogy ennél sokkal fontosabb számunkra és az ország számára is az a rész, amelyről Lázár elvtárs" szólt, hogy végül is itt az alapvető forrása ezeknek — a „csatatér" alapvetően, ha úgy tetszik, ahol meg kell vívni a harcot — a beruházások, a termelési eszközök gyártása, a munkafegyelem, a következetesség, a jövedelemérdekeltség — és sok minden, amelyről itt valóban szó esett. Ne feledkezzünk meg azért a másik részről sem, amely az embereket — mondom — közvetlenebbül és jobban érinti, és amely a hangulatot is befolyásolja.
