Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-2

121 Az Országgyűlés 2. ülése, 1985. október 10-én, csütörtökön 122 innen mindenki menekül, továbbra is kritika tárgya az építőipar, jövedelme nincs, vagy nagyon alacsony, a vállalatnak, a dolgozóknak az egyéni jövedelme visszaesett, az árak igen magasak — mondják, mások, akik nem az építőiparban vannak —, versenyhelyzetet hirdetünk, de a feltételrendszert, ami egy versenyhelyzet működéséhez kell, talán nem merjük megteremteni. Csak azért soroltam fel ezt — tisztelt képviselőtársaim—, hogy ha ez így megy soká, akkor egy építőipar, amely ezt az országot 40 éve építi, a szemünk láttára megy tönkre. Mint szakmabeli, építőiparos, felelősséggel mondom ezt, és aggódom érte. A jövőben biztos, hogy nem lesz erre az építőiparra szükség? Több helyen szorgalmazzuk a tőkebefektetést. De akinek pénze van, nem ide fekteti be, még az építőipari vállalatok sem, mert a jól felfogott érdekeik egész mást diktálnak. De a terv alapján úgy érzékelem, jön egy kedvezőbb időszak is, több pénz lesz beruházásra, akkor hogyan fog megújulni? Erkölcsi fejlesztése hogyan fog megvalósulni ennek az építőiparnak? Az azért mégsem lehetséges, hogy a vállalatok nagy része veszteséges, nehezen tud megújulni, pedig ez sem rosszabb, mint más iparág, itt sem dolgoznak rosszabb szakemberek. Tőlünk vállalásainknál antiinflációs törekvést várnak. De nem tudjuk a többletfeladatokat átvállalni az államtól! A szociálpolitikát nem gyakorolhatja csak az építőipar. Ezért az építőipart a lakásárakért ne tegyük teljes mértékben felelőssé. Tisztelt Országgyűlés! Fontosnak tartom, hogy piaci helyzetünket legalább megtartsuk a nemzetközi küzdőtéren. Eladható árut jó minőségben és igény szerinti kínálattal ma is értékesíteni lehet. Mivel mi nyersanyagban szegény ország vagyunk, amink van, azt próbáljuk kihasználni. Mire is gondolok? Van egy jól működő mezőgazdaságunk, termelése világviszonylatban is — nem a ráfordításokra gondolok — megállja a helyét. Ezért termékeinknek a feldolgozó hátterét kellene megteremteni, biztosítani azokat az erőket, amik rendelkezésre állnak, megteremteni a háttéripart. Hogy a mezőgazdaság is kész áruval tudjon a piacon jelentkezni, ezt nem hozzáértőként mondom, de kint ezt hallja az ember, ezt szeretném tolmácsolni. Adott az alapanyag. Élelemre mindig szükség van. Ügy érzem, hogy ezekhez az igények-, hez igazodjunk,, és lépjünk ebben is előre,-ha anyagi erőink lehetővé teszik. Nagyon röviden életszínvonal-politikánkról. A lakossági jövedelmek alakulása összességében tükrözi jelenlegi lehetőségeinket. Hangsúlyozom, hogy jobban oda kell figyelni az ipari munkásság és a mezőgazdasági munkások jövedelmének alakulására. A pénzek hol forognak jelenleg, a bérkiáramlás mértéke milyen arányú? Nem azoknak a keresete emelkedett az utóbbi időben olyan mértékben, mint ahogy a termelési növekedést elvárnánk, értem alatta az ipart és a mezőgazdasági munkásokat. Nem azoké emelkedett, akik a nemzeti jövedelmet konkrétan előállítják. Jelenleg ott tartunk, hogy a fő munkaidőben elérhető keresetek kevesebbek egyes területeken, mint a nem termelésben résztvevőké, a kisvállalkozásban résztvevőké, vagy esetleg azoké, akik a kisipari szférában, másodállásban, a nemzeti jövedelemtermelésben nem olyan hatékonysággal dolgoznak. Azoké jóval magasabb, mint a nagyüzemi munkásságé, ami az utóbbi években egy kicsit csorbát szenvedett. Szocialista nagyüzemeinktől várjuk a nemzeti jövedelem előállításának nagyobb részét. A kereseteket is ehhez kellene igazítani. Csak egy példát szeretnék mondani: az a közel 700 ezer fő, aki a gazdasági munkaközösségekben tevékenykedik, vagy más úton szerzi be jövedelmét, kritikát néha nem is tűrő hangnemeket hall az ember ezekkel kapcsolatban, hogy milyen életszínvonal-emelkedés van a jelenlegi helyzetben a becsületes munkásemberhez viszonyítva. Az ipari és a mezőgazdasági munkásemberhez viszonyítva. Én nem a becsületes munkával szerzett jövedelmeket sokallom, hanem — ahogy itt elhangzott több képviselőtársamtól is — azokat az ügyeskedőket, a társadalom kijátszóit, a vállalatoknál kipihenőket, akik gyakorlatilag nem a végzett munka alapján kapják keresetüket. Én ezt sokallom, és azt hiszem, hogy ebben nem vagyok egyedül. Azt akarom mondani ezzel csak, hogy azt fizessük meg, akitől többet várunk, aki gyakorlatilag többet tesz le az asztalra. A lakáshelyzet alakulásánál számolni kell azzal, hogy kimerülőben van a lakosság egy részének a tartaléka. Főleg személyi tulajdonú lakásépítésre. Ez is jelenség, érdemes lenne odafigyelni erre a következő tervciklusban. És — ahogy itt szintén elhangzott, csak ismétlem —, pont azoknak nincs pénze elég erre, akik rá len- , nének szorulva. Itt gondolok én a fiatalokra és a nagycsaládosokra. Társadalmi gond ez, eme feszültség feloldását csak összefogással lehet elérni. Az időskorúakról való gondoskodást helyesen tükrözi a tervprogram. De ne ragadjunk le csak itt a tervezésnél. Érzésem szerint itt van kétmillió nyugdíjas, és ennek jó része már olyan egészségi állapotban van, hogy támogatást igényel, ezt erőteljesebben kell, hogy a kormány napirenden tartsa a következőkben is. Sok olyan létesítményünk van ebben az országban, és itt nem új épületekre gondolok — és talán igényszintjük sem az ezeknek az idős embereknek, hogy új épületeket, egy olyan ultramodern környezetet teremtsenek, amikben ők nem érzik jól magukat, átalakíthatók lennének azok a jelenleg meglevő létesítmények, kevés ráfordítással, és szociális otthonokba való elhelyezését véleményem szerint meg lehetne oldani. Az időskorúakról való gondoskodást én úgy tudom elképzelni, ahol gyerek van, ahol hozzátartozó van, rákényszeríteni arra, hogy foglalkozzanak vele. Kötelezni kell őket. És az állam csak azokat vállalja magára, akiknek senkije nincs, akik ténylegesen a közös összefogásunkra támaszkodhatnak. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, de nézzük meg azért szociális intézményeinket, hogy kik is vannak ott elhelyezve, és kik, akik nincsenek elhelyezve. Azért olyanra is gondolok én, mint a több mint kétmillió nyugdíjas tapasztalatának az igénybevételére, akik