Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-5

351 Az Országgyűlés 5. ülése, 1985. december 21-én, szombaton 352 mas munkán alapuló előrehaladás programját adja. Remélem, hogy ez az egyetértés — az tudniillik, hogy a tervtörvény javaslata összhangban van a kongresszus irányelveivel és az elfogadott kormányprogrammal — kisugárzik majd a Tisztelt Házból. Erre nagy szükség van, mert ez új energiákat szabadíthat fel a törvény végrehajtása számára. Szükséges ez azért is, mert a törvényjavaslat előkészítése során a különböző társadalmi szervek keretében folytatott vitákban bizony voltak olyan elvtársaink, munkatársaink is, akik a komoly gondjaink és a nagy feladataink láttán némiképpen elbizonytalanodtak ab'ban, hogy vajon támogatható-e ez a terv, s így néha előfordult, hogy a harcban a zászlótól egy kissé oldalirányba mentek el. Most azonban az itt kapott megerősítés biztatást jelent majd mindazok számára, akikben ilyen kételyek merültek föl, megjegyzem: nem minden alap nélkül. A terv minősítésével kapcsolatban legtöbbször elhangzott jelző a realitás szó volt. Ez a magyar közéleti, politikai szótárban — ha nem tévedek — valami olyasmit jelent, hogy a jelzett dolog valós, ám a törekvéseket illetőleg némileg visszafogott. Ez a jelző ilyen értelemben is igaz, és azt vállalni is lehet, kivált, ha végiggondoljuk, hogy az elmúlt években milyen feladatokkal birkóztunk, hogy végül is hova jutottunk, továbbá ha emlékeznek arra, amit Havasi elvtárs és Várkonyi elvtárs a körülöttünk lévő világ gondjairól, problémáiról elmondott. A jelző kapcsán kérem engedjenek meg egy rövid kitérőt. A vitában hallhattunk egy olyan nagyon jó módszerről, amely segítségével Békés megyében a területfejlesztést, a szakemberellátást, s a párt népesedéspolitikájának kérdéseit együttesen igyekeznek megoldani. Erről a módszerről az jutott az eszembe, hogy egy tervvel kapcsolatban a realitásnak gyakori hangoztatása valami olyasmi, mint mikor az eladósorban lévő lányt elsősorban azzal kommendálják, hogy nagyon házias. (Derültség.) Ha az ember az élettapasztalataira gondol, akkor ennek a tulajdonságnak az értéke növekszik az életkorral és élettapasztalatokkal. Ezért — komolyra fordítva a szót —, talán nem túlzás és nem is szerénytelenség azt állítani, hogy a tervjavaslat realitása a mi helyzetünkben a mai körülmények között inkább erény, mint bátortalanság. Kedves Képviselő Elvtársak! Kiemelt minősítést adott a terv- és költségvetési bizottság a tervjavaslatról, amelyet részletesen, és alaposan megvitatott, s a javaslatait írásban is benyújtotta Bognár elvtárs. Itt szeretném külön megköszönni az előkészítő vitában a bizottság támogató és segítő véleményét. Ügy gondolom, egy megjegyzés azért idekívánkozik, az, tudnillik, hogy a magyar gazdaságnak a világkereskedelemben való részvétele az elmúlt öt esztendőben növekedett, az exportteljesítményeink gyorsabban nőttek, mint a világkereskedelem. Ezzel én nem akartam azt mondani, hogy az elmaradásnak nincsen veszélye, mert persze azt is tudjuk, hogy az elmúlt esztendőkben ezt a kiemelkedő exportdinamikát igen nagy erőfeszítésekkel és olyan körülmények között értük el, amikor a gépipari vállalataink exportja valójában öt év alatt alig növekedett valamit. Ezért amikor mi a tervjavaslatban a korszerűsítést és az exportban való előrehaladást megfogalmaztuk, akkor ezt nem elsősorban és nem kizárólag a kereskedelmi oldalról tettük, hanem főként attól a felismeréstől vezéreltetve, hogy ennek a kulcsa — elsősorban a feldolgozóiparban — a műszakitechnikai haladás gyorsítása és versenyképesség növelése. Ha ennek megvalósulásához — tehát ahhoz, hogy a terv végrehajtásában még szükséges megalapozást elérjük, meg hogy azon túlhaladhassunk — fokozott segítséget kapunk, azt a kormány csak köszönettel veszi. Az ezirányú munkában készséggel veszünk részt. A terv- és költségvetési bizottságban lezajlott vita során — a többi bizottságok részéről is — felmerült néhány nagyfontosságú kérdés. A következőkben ezekre szeretnék válaszolni. A vállalati gazdálkodásról. Nagyon jól érzékelték a vitában, hogy a fő követelmény az ipar területén, az ipar versenyképességének javításában van. Én a vitában egy kis ellentmondást éreztem, ami kormányzati gond is, hogy miközben az iparvállalataink egy része nagyobb mozgásteret kíván, és ezt szeretnénk is megadni, aközben ebben a vitában is szó esett több olyan ágazatunkról, amelyek rendbetételéhez nagyon sok pénzre lenne szükség. A két feladatot — a vállalati mozgástér bővítését és ezeknek az ágazatoknak a rendbetételét — párhuzamosan kell megoldanunk, ami bizony igen nehéz tennivaló. Szeretném megjegyezni, hogy a , beruházási lehetőségek 1985-höz képest — öszszehasonlító áron számolva — 25 százalékkal növekednek. 1985-höz képest ez a reális összehasonlítás alapja, ami azt is mutatja, hogy a mostanihoz képest egyre több eszköz jut a feldolgozóipar fejlesztésére is. A második, amire szeretném felhívni a figyelmet. Teljesen érthető, hogy jó volna, ha a nyereségnek nagyobb hányada maradhatna a vállalatoknál. De ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy ma a vállalatok fejlesztésre fordítható eszközeinek csaknem kétszer akkora hányada származik az amortizációból, mint a nyereségből, ezért a korszerűsítést szolgáló beruházások lehetőségei jóval nagyobbak, annál, mint ami az adózás utáni nyereség nagyságából következik. Változatlan az a szándékunk, hogy az új tervidőszak folyamán elsősorban a gazdaságos beruházások terheit, vagyis a felhalmozási adót és a hitelek kamatlábát mérsékeljük. Ez lehet a kibontakozás útja, s arra fokozatosan rá is fogunk térni. , A képviselő elvtársak közül néhányan szóvá tették a munkaerő-foglalkoztatás és a szabályozás ügyét. Az elhangzott megjegyzésekkel egyetértünk. Mi is úgy látjuk, hogy a munkaerő hatékony foglalkoztatásában még sok tennivalónk akad. Ezért a kormány az első negyedévben — az itt elhangzottak alapján is — áttekinti ezeket a kérdéseket, főleg abból a szempontból, hogy legyen nagyobb az érdekelt-