Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-30

2003 Az Országgyűlés 30. ülése, 1984. december 19-én, szerdán 2004 kinthessenek a különböző társadalombiztosítási rendszerekbe, amihez persze nem elég néhány beszélgetés, hanem személyes, legalább pár hétig tartó alapos megfigyelés szükséges, és azután mérlegelje, mi az, ami a mi viszonyaink közt hasznosítható. A jóból is, a rosszból is lehet tanulni, de másoktól tanulni nem szégyen, és próbáljunk meg ne a magunk kárán tanulni. Harmadikként végül egy nyomasztó társadalmi kérdést, az öregek sorsát érinteném. Közismerten növekszik népességünkben az idősebb korosztályok számaránya. Ellátásukat nemcsak települési viszonyaink sajátosságai nehezítik, hiszen sorsuk a legsűrűbben lakott településeken is komoly gondot okoz. Napjaink tapasztalata élénk cáfolata annak a régi szólásnak, hogy a magas életkor az istenek ajándéka. A magas életkor többnyire nem jelent egészséget, annál inkább magányosságot és elszakadást a megszokott világtól. Ezúttal nem hozom szóba a kis nyugdíjra utaltak nagy számát, és növekvő anyagi gondjaikat, sem a nyugdíjas elnevezés hovatovább diszkrimináló jellegét, mely egybemossa a népesség növekvő hányadának élete munkáját, és a társadalomnak ezt a rétegét, mint a dolgozók vállára nehezedő, keservesen viselt terhet tartja számon, holott a mai nyugdíjasok építették fel a szocialista országot. Nem irigylem én a fiatalságot sem, mert van éppen elég gondja, de mégis megvan az az előnye, hogy legalább a jövőtől van mit remélnie, ha megdolgozik érte. Egyszer még a fiatalok is lesznek nyugdíjasok, sőt, remélhetőleg idősek is, és nem lesz minek örüljenek, ha a mai öregek sorsára jutnak. Nem elég a régi szólás szerint arra gondolni, hogy egyszer meg kell halni — memento móri — így hangzott a szólás. Előbb meg kell öregedni és ez tovább tart... Egy dologgal tisztában kell lennünk, tisztelt képviselőtársaim: azok a patriarchális körülmények, melyek között három nemzedék valamikor együtt élt — akkor sem mindig a legnagyobb egyetértésben —, soha többé viszsza nem térnek. Azzal is számot kell vetnünk, hogy az öregekről való illő gondoskodás nem karitatív kérdés, nem jótékony társadalmi akció, nem alamizsnálkodás, hanem elsőrendű társadalmi érdek, hogy ne mondjam, nemzeti feladat, nemzedékről-nemzedékre szálló természetes emberi és társadalmi kötelezettség. A gyakorlati megoldás és a járható út nem a végső menedékként, asylumként szolgáló szociális otthon, sem pedig az, hogy a családok aktív kórházi ágyakon helyezik el az otthonéi nem látható idős szülőket. A tartósan beteg embereknek, korukra való tekintet nélkül, nem harmadrendű, úgynevezett elfekvő osztályokon, hanem olcsó technikával épített, de szakszerű gondozást nyújtó kórházi osztályokat kell építenünk, és a család nélküli, vagy otthon, a családon belül el nem férő idős emberek számára önálló valódi otthonokat. Vannak már erre követhető, alkalmas hazai példák is. Leghelyesebbnek vélném egy új biztosítási forma intézményes bevezetését, melyet az emberek mégköthetnének 30—35 éves korukban. A felgyűlt díjakból, esetleg ezt kiegészítő tanácsi hozzájárulásból, lehetne garzonházakat építeni, melyhez minden további nélkül hozzájuthatna az, aki tanácsi lakását leadja az illetékes tanácsnak, és amely nem örökölhető, azaz a lakó halála után ismét tanácsi tulajdonba jutva, újabb elosztásra felhasználható. Ezekben a garzonlakásokban lehetne háztartást vezetni, ha valaki úgy akarja, vagy közös étkezést nyújtani, természetesen a körzeti orvosi szolgálat útján ellátott orvosi ellátással egybekötve. Én még jól emlékszem arra az időre, amikor a társadalombiztosítási intézetek felhalmozott tőkéjüket ingatlanok építésére fordították. A társadalombiztosítás mint olyan, nem szükségképpen ráfizetéses vállalkozás. A szakértők számára aligha okozna nehézséget a javaslat pénzügyi feltételeinek megállapítása. A vázolt gondolat nem új, és tisztelettel javaslom a kormánynak, hogy következetesen foglalkozzék ezzel a lehetőséggel, illetve a megoldás technikai módozataival. Korántsem vagyok biztos benne, hogy az egészségügyi ellátás és a szociálpolitika szétválaszthatatlan volna. Tisztelt Országgyűlés! A kormány előterjesztése eléggé világossá teszi mindannyiunk előtt, hogy nehézségeink nem csekélyek, de azt is, hogy bízhatunk leküzdésükben. Bármint van is, az alapvető társadalmi kérdéseinkkel kénytelenek vagyunk foglalkozni. Úgy vélem, hogy az elhangzott javaslataim ilyen alapvető kérdéseket érintenek, és olyan ráfordítást, amely talán nem lépi túl lehetőségeinket, és biztos, hogy a jövőben bőven megtérül. Az emberi életben a sokféle szépség és öröm mellett ott van a nyomorúság véghetetlenül sokféle változata is. Ezek közé tartozik a betegség és az öregség is. Igyekeznünk kell enyhíteni ezeken. Ez is a mi munkánk — és nem is kevés. A törvényjavaslatot természetesen elfogadom, Köszönöm a szíves figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Verdes Mihályné képviselőtársunk felszólalása következik. VERDES MIHÁLYNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársak! Az 1985. évi költségvetésre vonatkozó törvényjavaslatot a Hajdú-Bihar megyei képviselőcsoport megtárgyalta, és ennek eredményeképpen a törvényjavaslatban foglaltak elfogadását és végrehajtását. Engedjék meg nekem, hogy az 1985. évi költségvetés tárgyalása kapcsán választókörzetem fejlődésének egyik kulcskérdésével, a termelőszövetkezetek és szakszövetkezetek helyzetével, gondjaival foglalkozzam. Indokolom ezt azzal, hogy a falvakban, különösen a kisebb falvakban szinte egyetlen gazdálkodóegység a szövetkezet, amelynek munkája, eredménye hatással van a falu egészének fejlődésére, a lakosság foglalkoztatására, ellátására, s főleg az ott élő népesség megtartására. Választókörzetemben, a nyírségi homoknyúlványon, nyolc termelőszövetkezet és két szakszövetkezet gazdálkodik. Mostoha termelési adottságaikat legszemléletesebben mutatja,