Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-22

1459 Az Országgyűlés 22. ülése, 1983. október 20-án, csütörtökön 1460 Ugyanilyen szükség van a kohászat technológiai vonalának fejlesztésére, a gépipar minőségi igényeit mind jobban kielégítő előgyártmányok, bugák, kovácsolt termékek, öntvények előállítása érdekében. A másik megoldási irány a kohászat érdekeltségének biztosítása az anyagtakarékos előgyártmányok előállításában. Olyan fizetési feltételek kialakítása, hogy csak a szabványos ráhagyásból adódó súlyért kelljen fizetni, nem a ténylegesen leszállított anyagmennyiségért. Tisztelt Országgyűlés! Az ipar, különösen a gépipar további fejlesztésének, exportképességének legfőbb feltétele a műszaki fejlesztés, a gyártmányok korszerűségének és gyártástechnológiájának permanens fejlesztése. A mai világgazdasági és nemzetközi politikai feltételek mellett a műszaki fejlesztési politika kulcsfontosságúvá vált a világ valamennyi országában. A beszámoló bemutatja iparunk azon területeit, s örömmel vehető, hogy vannak ilyen területek, ahol jó eredményeket értünk el a termékek korszerűsítése, versenyképességük fokozása terén. De összességében elmondható, hogy ha a világpiacon versenyképesek akarunk maradni, a mainál sokkal többet és hatékonyabban kell foglalkozni a műszaki fejlesztéssel. A jelen időszakban, amikor népgazdaságunk anyagi lehetőségei igen korlátozottak, a fejlődés legnagyobb tartalékai az alkotó emberek tudásában, kreativitásában rejlenek. Fejlődésünk további záloga, hogy a vállalatoknál olyan jól képzett műszaki és gazdasági szakemberek dolgozzanak, akik tudásuk, energiájuk maximumát fő hivatásuk teljesítése érdekében fejtik ki. Nagy feladatok megoldását várja társadalmunk a vállalatok műszaki, gazdasági szakembereitől. Ugyanakkor értelmiségünk e számban is jelentős rétege sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülésben nem érzi munkájának elismerését. Ez különösen azoknál a nagyvállalatoknál érzékelhető, amelyek tevékenységi köre, termékstruktúrája nagy számban igényli a fejlesztési és műszaki előkészítési szakemberek munkáját. Ilyen vállalat a Diósgyőri Gépgyár is. Értelmiségi dolgozóinál öt év alatt jelentős volt a fluktuáció. A csaknem 600 fős műszaki, gazdasági rétegből az elmúlt öt év alatt 177 fő távozott vállalatunktól. Jelentős részük kisebb vállalatok és szövetkezetek magasabb beosztást és lényegesen magasabb jövedelmet biztosító pályázatainak hatására ment el, és nem lehet forintokkal felmérni azt az értéket, amelyet fejükben elvittek. Az évek, évtizedek munkája alapján felhalmozódott speciális szakismeretét, szakmai tapasztalatot. Csak példaként szeretném elmondani, hogy a közelmúltban egyszerre három gyakorlott szerszámszerkesztő ment el vállalatunktól a temetkezési vállalathoz, több mint ezer-kétezer forinttal magasabb alapfizetéssel. Világjelenség, hogy a szakmunkás- és az értelmiségi jövedelmek közötti arány mérséklődik. Ez az arány 1960 és 1980 között hazánkban 157 százalékról 131 százalékra csökkent. A magyar iparban átlagban 17 százalékkal keresnek a műszaki alkalmazottak többet, mint a szakmunkások. A Diósgyőri Gépgyárban a műszaki értelmiségnek 11,4 százalékkal kisebb az átlagjövedelme, mint a szakmunkásaink átlaga. S ez az arány egy olyan vállalatnál alakult ki, amely 4—5 éve sikeres vállalatként működik, amely a gépipari átlagnál dinamikusabban tudta növelni termelését és tőkés exportját. Bár vállalatunk az utóbbi években próbált intézkedéseket tenni a kialakult aránytalanság mérséklésé érdekében, saját anyagi erőből e problémát megoldani nem képes. A jelenlegi gazdasági szabályozó rendszerben elérhető maximális bérszínvonal-növeléssel még differenciálva sem képes mérsékelni azt a különbséget, amely a nagyvállalatok lehetőségei és a külső környezet lehetőségei között van. Évek óta folyik a vita a vállalatok és az irányítás között a vállalati műszaki, gazdasági szakemberek anyagi és erkölcsi megbecsülésének kérdésében. Úgy gondolom, hogy az egymásra várás helyett minél előbb közösen kell megoldást találni. Olyan ösztönző bérrendszert kialakítani, amelyben magasabb elismerést kap a fő munkaidőben végzett szellemi alkotómunka rangja. Tisztelt Országgyűlés! Borsod-Abaúj-Zemplén megye hazánk legnagyobb ipari megyéje. Az elmúlt évtizedek ipari beruházásai a Sajó völgyében olyan nagyipari koncentrátumot hoztak létre, amelynek hatása egész népgazdaságunkra meghatározó. Azok a gondok, amelyek a jelenlegi világgazdasági helyzetünkben iparunkat jellemzik, hatványozottan érvényesülnek megyénkben. Ilyen a kohászat, a vegyipar helyzete és a nagyvállalatok általános problémái. Helyzetünket még súlyosbítják az ipar elhelyezkedésének területi aránytalanságai. Az a tény, hogy az ipari munkásaink jelentős része a nagy eszközigénnyel bíró alacsony és közepes hatékonyságú nagyvállalatoknál dolgozik, a dolgozók anyagi helyzetén, életszínvonalán is érezteti hatását. Ezért nőnek szociális feszültségeink, és a nagyipari dolgozók egyre érzékenyebbé válnak minden olyan tendenciára, amelyből nem látják egyértelműen az egyes népgazdasági ágak közti egyenletes teherviselést. Több esetben általánosítanak olyan jelenségeket, amelyek lényege a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben a munkával arányban nem álló jövedelem- és haszonszerzés. Ilyenek például a mezőgazdasági tsz-ek kiegészítő tevékenységének megyénkben is jelentkező „vadhajtásai". Elöljáróban szeretném leszögezni: egyetértek az alapkoncepcióval: a tsz-ek jövedelmezőségének javítását, a vidéki foglalkoztatás biztosítását, a hiányzó rugalmas kisüzemek pótlását a tsz-melléküzemágakkal lehet biztosítani. De úgy vélem, nem lehet cél a jól képzett munkaerő elvonása az ipartól a gazdaságilag csupán a szabályozók hatása miatt jövedelmezőbb, az iparinál sok esetben alacsonyabb követelményeket és szakmai kultúrát igénylő munkahelyekre. Ma már Borsod megyében is találkozunk olyan jelenséggel, amikor az iparból magasabb bérért a tsz-melléküzemágba elcsábított embereket egyes tsz-ek bérmunkásként ajánlják fel a munkaerőhiánnyal küszködő nagyvállalatoknak, 120—160 forintos óradíjért. Ez szerintem ma már kimeríti az emberkereskedelem fogalmát. Tudom, hogy nem elsősorban a tsz-melléküzemágak okozzák nagyiparunk gondjait, de az egészséges fejlődés érdekében feltétlenül mielőbb intézkedni kell az ilyen negatív jelenségek elterjedése ellen. A másik gond, amiről szeretnék szólni, a következő: az egyre csökkenő létszámú vállalatok