Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-4

185 Az Országgyűlés 4. ülése, 1980. december 17-én, szerdán 186 lényeget nem érintik. Érthető ez, hiszen a szokásos kérdések a szokásos helyzetekre vonatkoznak. Az elemzés és kérdésfeltevés centrumának helyes megállapítása végett figyelembe kellett vennünk azt is, hogy gazdaságunk fejlődése és működése, amelynek kereteit, korlátait, céljait és eszközeit a terv határozza meg, döntő hatással lesz szocialista társadalmunk szerkezetére, egyensúlyára és jövendőjére. Ezért a kérdést, az elemzés tárgyát igényesebben, az összefüggések, megfigyelések és lehetőségek szélesebb körének bevonásával és konkrétabban kellett meghatároznunk. Alkalmas-e ez a népgazdasági terv arra, hogy az intenzív gazdasági növekedést tápláló hajtóerőket a szocialista társadalom viszonyai között feltárja és mozgásba hozza? Nyilvánvaló ugyanis, hogy a hajtóerők, pusztán attól a ténytől, hogy a régebbi hajtóerők már kimerültek, még nem jönnek mozgásba. Alkalmas-e ez a népgazdasági terv arra, hogy a magyar gazdaságnak a világgazdaságba export-oldalról történő beilleszkedését előmozdítsa? Alkalmas-e ez a népgazdasági terv az abban foglalt célok, eszközök, elosztási és ösztönzési viszonyok figyelembevételével arra, hogy a gazdasági vezetők, valamint a társadalom különböző rétegeinek és csoportjainak gazdasági viselkedését és magatartását korszerűbbé, aktívabbá és kreatívabbá tegye? Az intenzív növekedés hajtóerőinek mozgósításához ugyanis nem elegendő a kölcsönös tolerancia, vagy a különböző előírások formális és lojális megtartása, hanem keresés, kezdeményezés és felelősségvállalás szükséges. E három hatalmas, gazdasági, társadalmi fejlődésünk fő problémáit jelentő kérdéscsoportra csak abban az esetben tudunk kielégítő választ adni, ha a magyar gazdaság mai helyzetét mint egy több évtizedes gazdasági fejlődés eredményét elemezzük, és az elemzésből adódó következtetéseket szembesítjük a világgazdasági környezet által erőteljesen befolyásolt lehetőségeinkkel és képességeinkkel. Természetesen e helyen és e testületben nincs szükség és nincs is lehetőség a szóban forgó kérdéscsoportok részletes elemzésére. A helyzetet csupán csak a fő növekedési tényezők között mennyiségileg is kifejezhető viszonyok segítségével lehet illusztrálni. Ez a módszer azonban minden vonatkozásban indokolt és tudományosan megalapozott, hiszen a mai növekedési energiáink és lehetőségeink nem függenek attól, hogy milyen forrásokat, milyen mértékig vettünk igénybe a múltban. Vannak ugyanis a gazdasági növekedésnek olyan forrásai is, amelyek csak egyszer vagy átmenetileg vehetők igénybe. Ezek felhasználása tehát nem e források bővített értelemben történő hasznosítására jelent precedenst, hanem a későbbi visszapótlás szükségességével is párosul. Az intenzív fejlődési céljainkat elsősorban azzal szoktuk bizonyítani, hogy a munkaerőtartalékok kimerülésére utalunk. Ilyen körülmények között nem lehet fejlődni a termelőegységek puszta, gyakran technikai fejlődés nélküli megsokszorozásával. Ezt az érvelést általában meg is értik, és el is fogadják, ritkábban vetik fel a tőkeakkumuláció korlátait. A felhalmozás növelése sem lehetséges, mivel 30 éves fejlődésünk során 1950 óta számolva számos olyan felhalmozási forrást vettünk igénybe, amely visszapótlást igényelt vagy még igényel. Az elmúlt 30 esztendő során ugyanis gyorsított gazdasági növekedést valósítottunk meg oly módon, hogy a bruttó nemzeti termék növekedése minden évtizedben évi 5 százalék felett volt. A meggyorsított növekedéshez szükséges magas felhalmozás forrása azonban nem kizárólag a tiszta jövedelem, a többletek voltak, hanem annak egy része valaminek a terhére, az arányossági követelmények bizonyos megsértésével jött létre. Közgazdaság-tudományi szempontból nézve ez olyan szokásos módszer az extenzív periódusban, amelynek alkalmazása nélkül a gazdaság nem lenne képes a gyorsabb növekedés pályájára áttérni. Kárhoztatni tehát ezt a módszert csak olyan esetben szabad, ha olyan sokat von el más területekről, hogy ott tartós zavarok keletkeznek, vagy ha a visszapótlás nem történik meg. Nyilvánvaló azonban, hogy ezek az elvonások egyszeri jellegűek, és visszapótlásukhoz a gazdaság jövedelemtermelő képességének emelkedése szükséges. A magyar gazdaság fejlődése során a többletfelhalmozás biztosítása kezdetben a felújítás és a fogyasztás, később a mezőgazdaság vagy az infrastruktúra, végül a külföldi hitelek terhére történt. A visszapótlás a fogyasztás, a mezőgazdaság esetében megtörtént, az infrastruktúra esetében 1975-ben megkezdődött. A külföldi hitelek azonban olyan színvonalat értek el és anynyi többletterheléssel járnak, hogy nem célszerű ezeket erőltetni. A felhalmozás növelése tehát jelenleg más források terhére nem lehetséges, azaz a növekedés lehetőségei erről az oldalról korlátozva vannak. Többet beruházni tehát nem lehet, igaz hogy nem is lenne célszerű, hiszen könnyen a készletek emelkedéséhez és a befagyasztott beruházások növekedéséhez vezetne. Az elmondottak alapján világos tehát, hogy az intenzív fejlődés periódusában a felhalmozás, a tőkeakkumuláció új forrásait kell megnyitni. Erre az új útra azonban a gazdasági egyensúlyhiány és különösen a külgazdasági egyensúlyhiány körülményei között kell rálépni. Ez annyit jelent, hogy az új források megnyitásához szükséges gazdaságpolitikai ösztönzéseken kívül bizonyos korlátozó rendszabályokra is szükség van, különösen az import és a költségvetés területén. E korlátozó rendszabályokat oly módon kell megvalósítani, hogy az egyensúly javítását és fokozatos helyreállítását előmozdítsák, de az intenzív fejlődési periódus legfőbb követelményét, az új felhalmozási források megnyitását ne veszélyeztessék hosszabb távon. Az új felhalmozási források megteremtése a fejlődés és az egyensúly feltétele. Melyek tehát a felhalmozásoknak azok az új és az intenzív növekedésre jellemző forrásai, amelyeket ezután kell megnyitni? Először a struktúraváltással egybekötött technikai-technológiai fejlődés jelenti a legalapvetőbb fejlődési formát