Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-3

133 Az Országgyűlés 3. ülése, 1980. szeptember 26-án, pénteken 134 sara. Törekvéseinket, cselekedeteinket megértik az emberek, s a helyes felvilágosító szó is formálja a közgondolkodást. Természetesen nem abban az értelemben, hogy — mondjuk — az öntőműhelyekben reggeltől estig a fizetési mérleget magyarázzuk. A tenniakarásnak tettekben kell megnyilvánulnia. Az emberekben nagy a tettrekészség, cselekedni akarnak szocialista céljainkért, ennek érdekében jó vezetést követelnek, és főleg azt, hogy mondják meg nekik, mi a feladatuk. A munkának, politikánknak a gyakorlati eredményei kézzelfoghatóak, azokat népünk ismeri és elismeri, és nemzetközileg is széles körű elismerésre találnak. Meggyőződésem, hogy céltudatos, állhatatos munkával tovább haladhatunk előre. Ehhez egységre van szükség és a nemzet haladó, alkotó erőinek összefogására. így haladhat népünk továbbra is előre a szocialista társadalom építésének útján. Kormányunk, az állami és a gazdasági vezetők, a tanácsok és a közalkalmazottak lelkiismeretesen végzik a maguk munkáját, és feladataik jó megoldására törekszenek. Bízunk bennük, mert megérdemlik! Befejezésül még egyszer el szeretném mondani, hogy Lázár elvtárs programbeszédében egyetértek, a kormány munkaprogramját a Központi Bizottság és a magam nevében elfogadom, az Országgyűlésnek elfogadásra ajánlom. Szeretném biztosítani a tisztelt Országgyűlést és a kormányt, hogy ennek a kormányprogramnak a megvalósításáért a Központi Bizottság és a párt valamennyi szervezete becsülettel fog dolgozni. (Hosszan tartó taps.) (SZÜNET: 12.02—12.24. Elnök: Péter János) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk tanácskozásunkat. Bejelentem, hogy a kormányprogramhoz még két képviselőtársunk felszólalása esedékes. Következik dr. Petri Gábor képviselőtársunk felszólalása. DR. PETRI GÁBOR: Tisztelt Országgyűlés! Nem vagyok éppen könnyű helyzetben, amikor Kádár elvtárs beszéde után szólalok föl. Talán fölösleges mondanom, hogy minden részletében egyetértek avval az átfogó programmal, amelyet tegnap a Minisztertanács elnöke terjesztett elő. A magyar nép, amely történelmi tapasztalatai alapján valaha joggal tekintette a politikát „úri huncutság"-nak, a felszabadulás óta megtanult politizálni. Amióta a politikai vezetés az ország népét a maga egészében felnőttnek tekinti és valóban támaszkodik a közvéleményre, azóta százezrek, ha ugyan nem milliók törik a fejüket, hogyan lehetne többet és jobban tenni, hogy előbbre jussunk. Azt hiszem, hogy túl minden kézzelfogható, sőt látványos sikerünkön, korszerűsödő iparunkon, a régit sokszorosan meghaladó mezőgazdasági hozamokon, a magyar falu csodálatra méltó átalakulásán, a millió új lakáson, az évi 80 ezer új autón, a külföldre utazó magyarok millióin, kulturális és tudományos életünk nemzetközi sikerein, de túl a számos, még megoldásra váró feladaton is, a szocializmus útját járó Magyarországnak történelmi vívmánya a tarkaságában is egynemű közvélemény és a döntő kérdésekben megnyilvánuló egyetértés. Túlzás nélkül elmondhatjuk ma, hogy aki tisztességgel teszi a dolgát, az a Himnusz szavaival élve, megleli „honját a hazában". Hogy idáig jutottunk, az minden kétséget kizáróan a Magyar Szocialista Munkáspárt érdeme, mert valóban egyszerre vezeti és szolgálja az ország egész népét közel negyed század óta. Most, tudjuk, megnehezült körülmények között kell folytatnunk az eddigi építőmunkát. A közvélemény tájékoztatása igazán elég széles körű és alapos volt ahhoz, hogy mindannyian értsük, hogy miről van szó, és emellett nem vagyunk egyedül. Aki egyébként kissé körülnéz a világban, láthatja, hogy nálunk sokkal nagyobb, gazdagabb és szerencsésebb nemzetek is tele vannak gonddal-bajjal. Mi a mostaninál sokkal nagyobb nehézségekkel is megbirkóztunk hosszú történelmünk folyamán. A tennivalókat a kormányprogram kijelölte, nincs másról szó, mint hogy ki-ki jó szívvel teljesítse a maga feladatát. A továbbiakban két olyan dolgot érintenék, amellyel sok évtizede vagyok szoros kapcsolatban: az ifjúság nevelését és a magyar szellemi élet egy-két kérdését. Az ifjúságról nyilvánított vélemények eléggé szélsőségesen ellentmondóak, hol hízelgőén elismerők, hol elfogultan elmarasztalók. A társadalomnak ez a korosztálya túlságosan heterogén ahhoz, hogy bármilyen általánosítás elfogadható legyen. Az egyneműség hiányára utal, hogy sokszor bámulatba ejt a tájékozottság rendkívüli alapossága és mélysége — például a középiskolások irodalmi és zenei vetélkedőire utalok —, máskor viszont, épp az egyetemi felvételi vizsgákon megdöbbentő egyoldalúságnak, az általános tájékozottság ijesztő hiányának vagyunk tanúi. Remélhető, hogy a középiskolai reform hamarosan eltünteti ezeket a fehér foltokat. A technikai-természettudományos, illetve a humanisztikus irányú műveltség — meggyőződésem szerint — nem alternatíva, mert a világban való tájékozódás képessége mind a kettőt igényli. Ezen túlmenően nem egyszerűen elvi, hanem nagyon is gyakorlati szempontból súlyos adósságunk ifjúságunk történeti tudatának és tárgyismeretének a mostaninál helyesebb alakítása. A nemzet múltja hibáival, tévedéseivel és eredményeivel együtt benne van a jelenünkben ugyanúgy, mint ahogy minden élőlény sejtjeiben őrzi még oly távoli őseinek biológiai örökségét is. Nem valamiféle eredendő bűnről van szó, nem is a legendává szelídített vagy elromantizált nemzeti múltat ábrázoló műnyomatról, hanem a történeti valóságról, amelyet olyan híven kell megismertetni a fiatal nemzedékkel, amilyen reálisan egyáltalában megismerhető. A történelemtanítás nem arra való, hogy mint anynyiszor a múltban, hamis, öntelt, más népeket lenéző frázisokat szolgáltasson ünnepi beszédekhez, hanem arra, hogy felmutassa a jövőnek is szolgáló tanulságokat, megőrizze értékeinket, megtanítsa fiatalságunkat a megbecsülésükre, és hogy megértesse, mit jelentenek a Szózat szavai: „Annyi balszerencse közt, oly sok viszály