Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-18

1117 Az országgyűlés 18. ülése, 1982. december 16-án, csütörtökön 1118 túl nagy dologra, úgy vélem, kevésbé kelleni} ünnepélyesnek lennünk. Az állandó bizottságokban már kialakult feszélyezetlen, jó, igazi munkalégkört ebben a fényárban úszó, pazar gyűlésteremben is meg kell teremtenünk. Népgazdaságunk 1983. évi terve, költségvetése az idei év tapasztalatain alapul. Milyen is volt ez az év? Jellemzésül, az évfordulóktól függetlenül is, mindig naprakészen aktuális és . zseniális Ady Endre „Hunn, új legenda" című versének néhány sorát választottam. így hangzik: „Százféle bajnok mássá sohse váltam Ütő legény, aki az ütést álltam így állva, várva vagyok egészen magyar!" Bár népgazdaságunkat jó indulatú túlzással nevezhetjük bajnoknak, de azt hiszem, bízvást elmondhatjuk, hogy ez a népgazdaság becsülettel állta az egyre inkább tízmenetes profi bokszmeccshez .hasonlítható nyo. :vana» évek második menetében kapott ütéseket is, hiszen nemzetközi fizetőképességünket fenntartottuk, fizetési kötelezettségeinket, magyarul adósságainkat rendes időben, becsülettel törlesztettük, biztosítható volt a korábban kevesebbet emlegetett belső egyensúly. Igaz, az életszínvonal megőrzése csak össztársadalmi mértékben sikerült sajnos. Az elfogulatlan, tárgyilagos értékítélet kialakításához ad segítséget a Frankfurter Allgemeine Zeitung idei június 19-i számában közölt összeállítás a világ országai fizetési képességének alakulásáról, változásáról. Eszerint Magyarország 1981-ben a 47. volt, 1982-ben a fizetőképesség viszonylagos csökkenése ellenére is, a 42. helyre lépett előre. Népgazdaságunk 1983. évi tervéről, költségvetéséről választott hivatásom — építészmérnök vagyok — nézőpontjából kívánom véleményemet elmondani. Századunk kiemelkedő építésze, Mies vad der Rohe fogalmazta meg; minden kor építészete a kor társadalmának térben megvalósuló akarata. A magam kiegészítése ehhez: az építészet annak is kifejezője, a társadalom milyen hatásfokkal képes megvalósítani akaratát. A költségvetés szerint 170—172 milliárd forint a szocialista szektor beruházási terve 1983-ban. Közgazdászok véleménye szerint ez az összeg a jövő fejlődési lehetőségét még őrző, alsó határ, tehát a következtetés is nyilvánvaló, ezt a tervet maradéktalanul, kibúvók nélkül — takarékosságról már beszéltünk —, én most azt mondom, hogy főként áltakarékosság nélkül, maradéktalanul végre kell hajtani. Ennek érdekében kívánom fölhívni a figyelmet; népgazdaságunk VI. ötéves terv törvényében érthetően megfogalmaztuk, hogy a beruházások megvalósulásáért, a beruházó, tervező, kivitelező megszokott, sokat bírált csapatával egyenlően, ha magasabb rangúan is, felelős a beruházás folyamatában részt vevő valamennyi szervezet. Sajnos, az elmúlt időben is tapasztalhattuk, hogy az alapos, megfontolt előkészítés elmulasztása után, kudarc esetén milyen felelőtlenül, gyorsan megszületik a védekezés, különböző objektív okokra történő hivatkozással. Csak egyet, a legnépszerűbbet említem meg. Például: építőiparunk kapacitáshiánya még mindig alapvető akadály. Nem kívánom népgazdaságunk építőiparának teljesítőképességét túlbecsülni. Azt viszont el kívánom mondani, hogy csak azt a tevékenységet tudom elfogadni alapos előkészítésnek, gazdasági tervezésnek, amelyik képes kellő időben, gyorsan, a valóságos adottságokkal, tehát például az építőipar valós teljesítőképességével számolni. Ebben a kérdésben változást — véleményem szerint — nem a központi szabályozás, sokkal inkább a valódi, igazi felelősség jelenthet. Ennek alapja lehet, ha a szűkösebb pénzügyi eszközökből a tanácsok, gazdálkodó szervezetek valóban önállóan, tehát nagyobb felelősséggel gazdálkodhatnak. Bár sokat hangoztatjuk és hangoztattuk az elmúlt időben különböző fórumokon a szellemi munka fontosságát, becsületét, mégis az a véleményem, hogy még mindig rosszul, vagy kevéssé jól használjuk országunk szellemi vagyonát, pedig energiaválságos korunkban az egyik legnagyobb energiapocsékolás — jelképesen és sajnos valóságosan —, ha a szellemi energiával próbálunk takarékoskodni. Még manapság is sokan vannak, akik csodálkoznak azon, hogy a szellemi munkának is ára van. Pedig hát ez az ár nálunk nemzetközi öszszehasonlításban igen alacsony, és még sokan vannak, akik milliós értékű szellemi munkát vélnek megtakarítani, miközben várhatóan esetleg milliárdos rossz közérzetet „teremtenek" ezzel. Ugyanakkor a szellemi munka lebecsülése igen fontos jelzés. Úgy érzem, nem becsüljük igazán egymás munkáját, egymás erőfeszítéseit. Húszéves kivitelezői, tervezői gyakorlatom alapján talán nyugodt lélekkel szidhatom ágazatunkat, az építőipart. Különösképpen az építés, építészet irányítását, szerkezetét. Meg is teszem, ha értelmét és szükségét látom. Most azonban fontosabbnak tartom azt elmondani, hogy az a bizonyos sokat szidott építőipar jelenleg olyan feladatot kell, hogy végrehajtson, amely talán csak a szénbányászat nyolcvanas évekbeli rehabilitációjához, rekonstrukciójához hasonlítható. Az építőipar rehabilitációjának a lényege; korábban megszüntetett, felszámolt szakmákat, technológiákat kell a mai helyzetben szinte a semmiből újrateremteni. Hiszen az elmúlt évtizedekben kifejlesztett korszerű, iparosított, építési és szerelési technológiákkal körülbelül annyira lehet például felújítási munkákat végezni, mintha a szénhidrogének bányászásához használatos eszközökkel kellene szenet kitermelni. Ha csak az volna igaz az építőiparról, amit az elmúlt évtizedekben sulykoltunk, akkor talán felesleges volna még jó munkát is kívánni ahhoz az átalakuláshoz, amely igaz, hogy igen-igen lassan, de már elkezdődött. Itt, a Parlamentben mesélte egyik képviselőtársam lelkesen, hogy látta a Duna-parti szállodák alapozásánál milyen fegyelmezetten dolgoztak az osztrák építőipari munkások. Azt hitte, hogy tréfálok, viccelek, amikor felvilágosítottam, hogy ezt a munkát magyarok vé-