Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-15

899 Az országgyűlés 15. ülése, 1982. június 17-én, csütörtökön 900 Ismerve gazdasági helyzetünket, amely megkívánja a törvényes munkaidő kidolgozását, mégis igen sok vállalat a könnyebbik oldalát választotta ennek a dolognak, bevezette a 40 órás munkahetet. Mondanom sem kell, hogy a kereset ebben az esetben sem csökkenhet. Kérdés, a termelékenység közel tíz százalékos emelését tudják-e biztosítani és akkor még csak a tavalyi termelési szintet érik el. Véleményem szerint sokkal nagyobb felelősségvállalás szükséges közös ügyünk iránt, a termelés vonalán dolgozó gazdasági, párt, szakszervezet és KISZ-vezetőségeknek és tagjaiknak. A bérezés területén uralkodó helyzetről két példát. Pénzügyminiszter elvtárs is említette az itt-ott jelentkező felelőtlen bérezési tendenciákat. A múlt év őszén a Magyar Televízió Hét műsorában ország-világnak bemutatták azokat a derék* becsületes vágathajtó bányász szakembereket, akik a vágathajtásban világcsúcsot értek el. A keresetükről is szó esett. Huszonötezer forint körüli havonta. Érzésem szerint egy magyar csúcsnak ez is megfelel, amit teljesítménybérben magyar dolgozónak kifizettek. Tudom, nagyon nehéz munkát végeznek. A bányászokat az építőipari munkások után a legjobban tisztelem. Valószínűnek tartom, teljesítményükkel kiérdemelték ezt a hatalmas öszszeget. Ezután a tévéműsor után pár hétre a reggeli Falurádió adásában közlik velem, hogy a Veszprém megyei Vaszari Termelőszövetkezet szakosított telepet épít. A termelőszövetkezet elnöke mondja: Mivel az Állami Építőipari Vállalat igen hosszú időre vállalta volna, így saját kivitelezésben építik. Kézenfekvő, hisz van házilagos építőipari brigádja. A riporter megkérdezte, hogy mennyi ideig tart az építkezés és mennyit keresnek az emberek. A válaszadónak a válasza: öt-hat hónap alatt végeznek — dicséretes dolog —, az ácsok és a kőművesek keresete hónapokig elkerüli a húszezer forintot, de nem nyolc órát dolgoznak. Az elkerüli szót ő használta, ez magyarul annyit jelent, hogy húszezer forintnál többet keresnek ezek az ácsok és kőművesek. Meg kell, hogy mondjam, 43 éve dolgozom az építőiparban, de még ilyen rendkívüli emberekkel nem találkoztam. Az építőipari munkanormákkal ezt a keresetet nem lehet elvégzett munkával lefedezni. Szerencsére nem sok vállalat és termelőszövetkezeti vezető dicsekedhet embereinek hasonló nagyságú keresetével. Mert akkor nem itt tartanánk, ahol tartunk. Tévedés ne essék, én nem a megdolgozott, a munkáért kifizetett béreket vitatom, hanem azt, amiről a pénzügyminiszter elvtárs is szólt, ami tendenciaként jelentkezik hazánkban, több helyen. Nem általános, de több helyen jelentkezik. És szóvá kell tenni, hogy figyeljenek oda ezekre a kedvezőtlen tendenciákra. Ezt a két példát azért mondtam el, hogy ezzel is felhívjam a vezetők felelősségére a figyelmet. Az 1982-es évet csökkentett munkaidővel — nagyon keveset beszélünk róla bármilyen fórumon —, a gazdasági helyzet külső és belső feszültségeivel kell teljesítenünk. Ez nem könnyű feladat. Az első negyedévről kiadott tájékoztató arra figyelmeztet bennünket, hogy nem értjük, vagy nem akarjuk megérteni gazdasági helyzetünket. Igen nagy a különbség a termelés és a kifizetett bérek között. Ezt a különbséget az év hátralevő részében korrigálni kell. Kormányunk átgondolt reális tervet készít évenként gazdaságunk működtetéséhez. Megfelelő orientáló szabályozókkal igyekeznek befolyásolni a gazdálkodó termelő szervezetek munkáját. Az első negyedévi kialakult helyzetre reagálva a kormányintézkedéseket most a pénzügyminiszterünk jelentette be. Még nem teljesen, de már valamennyien érezzük a gazdálkodó szerveknél, hogy ez mit jelent. A miniszter elvtárs azt mondta, hogy az életben vannak kellemes és kellemetlen változások. Hát az utóbbi időben nem nagyon szoktunk hozzá a kellemes változásokhoz, inkább a kellemetlenekhez. De szeretném megérni azt, hogy valamennyiünk közös munkájának eredményeként egyszer a népgazdasági helyzetről tájékoztatva vagy számot adva a miniszter elvtárs kellemes változásokról is beszámolhatna. De ezért sokat kell még valamennyiünknek tenni. Éppen az expozé alapján is. Életünk és létünk alapja a fegyelmezetten, becsületesen végzett, értéket előállító munka. Erre több figyelmet kell valamennyiünknek fordítani! Az építőiparról — röviden. Igen sok helyen esik szó mostanában az építőipar rugalmatlanságáról, monopolhelyzetéről. Ilyen esetekben a legtöbbször az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumra gondolnak, és tőle kérik számon a kialakult helyzetet. Hazánkban az építőiparban körülbelül 420 ezer ember dolgozik. Ebből a tárca- vállalatoknál 116 ezer ember dolgozott 1981-ben. Ez a szám magában foglalja az Építőipari Gépesítő Vállalat, a Hőtechnikai Vállalat és a Gép- és Felvonószerelő Vállalat létszámát is. Meg kell jegyeznem, hogy évek óta csökkenő tendencia érvényesül a létszám alakulásában. Ezzel a létszámmal kell megoldani az állami lakásépítési programot a kapcsolódó létesítményekkel együtt, a kormány által kiemelt nagyberuházásokat, a budapesti, vidéki vállalatoknak a területükön jelentkező, nem kiemelt ipari, egészségügyi, oktatási, kereskedelmi, stb. létesítmények építését. S újabb feladatként jelentkezett az export-munka. A felsorolt feladatoknak a teljesítését évről évre csökkenő létszámmal kell megoldani— maximált árakkal. Nem azért nem vállalnak szabadáras rekonstrukciós munkát a tárca vállalatok, mert válogatnak, hanem azért, mert egész egyszerűen nincs elegendő létszámuk. Itt az igazság kedvéért hozzá kell tennem azt, hogy nem egészen így van, mert például a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat is két nagy rekonstrukciós munkát végez jelen pillanatban is : az egyik a debreceni Csokonai Színház, a másik a hajdúszoboszlói Béke Gyógyüdülő. De tudomásom van arról, hogy a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat a^ Hajós Alfréd uszodát, vagy a Délmagyarországi Állami Építőipari Vállalat szintén színházon dolgozik, s mi is végzünk még a felsoroltakon kívül kisebb rekonstrukciókat * Tehát nem egészen úgy van, hogy „nem csináljuk". Amit feltétlenül be kell, hogy szorítsunk, azt megcsináljuk! De általában az a helyzet, hogy egész egyszerűen nincs kivel csinálnunk ezeket a munkákat. Az építőipari ágazatban dolgozók háromnegyed része más tárcák irányítása alatt, tárcán kívüli szervezetek irányítása alatt, kisszervezetekben, illetve egyénileg dolgozik. Ez a létszám azÉVM által nem „szervezhető"! Az érvényben levő szabályozók és kereseti lehetőségek nem ösztönzik arra ezeket az embereket, hogy a nagyvállalatokhoz jöjjenek el dolgozni. Tudomásul vesszük a kormány intézke-