Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.
Ülésnapok - 1975-25
1791 Az Országgyűlés 25. ülése, 1978. október 26-án, csütörtökön 1792 mondtam (derültség), hogy kötelezővé tenni a számukra. Kérem szépen, a korrepetálás nem oldja meg a problémát; nem tud beszélni, nincsenek ismeretei, nem látott még életében vízcsapot, emeletet, könyvet, ceruzát. Hogy lehet tanítani azt a gyereket azokkal együtt, akikkel három évig nagyon jól képzett óvónő foglalkozott? Hát nem lehet. Korrepetálással ezt nem lehet megoldani. A másik dolog: emelkedik azoknak a gyermekeknek a száma, akik kisegítő, vagy gyógypedagógiai oktatásra szaruinak. Nem mondok számot, emelkedik; nagyon sokat bővült a hálózat, nem tudjuk kielégíteni az igényeket. Mi a gyakorlat? Két probléma van vele. Az egyik: a szülő dönti el, hogy egyáltalán elviszi-e az áttelepítő bizottsághoz, vagy nem. Ez az egyik proßlema. A másik: hogyha már áttelepítették és nincs hely, hol lesz az iskolában? A normál osztályban. És kinek jó ez? Sem a gyereknek, sem pedig a pedagógusnak. Miért? Ez a gyerek tanévvesztő lesz, bukott lesz, azért, mert az általános iskolai tanterv alapján oktatjuk és annak követelményrendszere alapján értékeljük. Nyilvánvaló, ezen a gyakorlaton — ha nem tudjuk a hálózatot megfelelően fejleszteni — segíteni kell, ne haragudjanak, hadd mondjam el a példát. Gosztonyi elvtárs mesélte: iskolaavatásra ment, szépen kicsípett gyerekek szaladgáltak, mentek az iskolába, közéjük robogott egy suhanc. Elkapta a nyakát, megkérdezte: te hányadikos vagy? Azt mondja: másodikos. És azt mondta: szegény tanító néni. Szóval a túlkorosok száma, ha nő, az miért veszélyes? Ha az a gyerek nemcsak gyenge képességű, hanem egyébként magatartásában is vitatható, három év múlva terrorizmust csinál az osztályban. Erre is vigyázni kell. Én kérem a miniszter elvtársat, hogy mind az áttelepítések dolgában, mind pedig az értékelés-osztályozás dolgában ezeknél a gyerekeknél nagyon vizsgálják meg, mert higgye el nekem, hogy egy gyerek elég egy osztályban, hogy ott a munka ne menjen. Az iskolában folyó nevelőmunkáról szeretnék még mondani valamit. Én másként próbálom megközelíteni. Az iskolanevelési programról tudjuk, hogy az a társadalmi igényekhez igazodik. Ez világos. Jobban kell végezni a munkát. Ezzel is egyetértek. Ugyanakkor azt is elismerem, és nem akarom a saját szavaimat ütni, de a nevelőerő nem lehet a tárgyi feltételek függvénye. Az a személyi feltételekkel és környező társadalmi valósággal függ össze. Vagyis milyen az iskolai nevelőgárda, s milyen környezetben működik ma az oktatásügy, iskola, vagy bármi. Világnézetről lehet beszélni. De kialakulásához tudás kell. A gyereket meg kell tanítani a tudomány alapjaira ahhoz, hogy kialakuljon a világnézete. Ez világos, ez oktatási kérdés is. Na de munkára nevelés, közéletiségre nevelés vagy bármi, ez kérem nem tanítás kérdése, hanem gyakorlat kérdése. Ehhez gyakorlás kell, mert ennek az a lényege. Ez a gyakorlat még ugyanakkor a társadalomnak az értékítéletével is megküzd, meg kell küzdenie, így alakul ki a gyermeknek a képe a munkáról vagy bármiről: „ahogy az apu mondja, ahogy az utcán látom" stb. Ha az iskola munkára akar nevelni, akkor azt nem teheti úgy, hogy én iskola, nevelek, és aztán ezt más nem csinálja, ezt nem lehet elszigetelten csinálni. Hiszen az ifjúságot csak akkor tudjuk munkára nevelni, akkor tanulja meg, hogy a szocializmusban is érvényes az a bibliai mondás, hogy „arcod verítékével keresed meg a kenyered", ahogy ezt Kádár elvtárs mondta a debreceni aktívaülésen, ha nemcsak megtanulja, hanem tapasztalja is, de tapasztalja, hogy mindenki a verítékével keresi meg a kenyerét, akkor meg lehet őt tanítani erre, másképp nem. És erre csak a tanító nem tudja megtanítani. Ügy értelmezni a nevelés társadalmi ügygyé tételét, hogy mindenki ahelyett, hogy megfogalmazná, hogy hogyan kell nevelni az ifjúságot, saját maga úgy dolgozik és úgy él, hogy példa lehessen. Példát mutasson arra, hogy hogyan kell hát akkor élni, mert nevelni csak példamutatással lehet, mondják az okosok. Az ifjúságtól tényleg rendet kell követelni, nem tagadom, nagyobbat, fegyelmet, munkát, az eddiginél komolyabban, ezt hallhatjuk, de tegyük már hozzá, hogy nemcsak az ifjúságtól. De mindenkitől, akkor az iskolában is nagyobb rend lesz. Ha mint szülő, azt mondom, hogy így kell nevelni a többi gyereket, nem az enyémet, az enyém kivétel. A szülők és a felnőttek ilyen felelősségéről egyébként sokkal többet szeretnék hallani sajtóban, rádióban, tv-ben. így értelmezzük mi, jó, hát menjen a társadalom, aztán építsen óvodát, de szóval, a lényegi munka a példamutató szocializmusépítés, az az igazi nevelő erő. Az esztétikai nevelés, mint kategória, mint ilyen nemcsak műélvezetre hangolás, hanem a környezet esztétikája, a kulturált magatartás az iskolában, otthon, utcán, a közlekedésben. Amilyen példát lát a gyerek, olyanná nevelődik : valljuk meg őszintén, hogy van jó is, meg rossz is. A szülői házzal kialakult kapcsolatról: az a legfontosabb, hogy szót értsünk abban, hogy mit akarunk egymástól. Amikor az elmúlt tanévben a Hajdú-Bihar megyei Hazafias Népfront megrendezte a szülők parlamentjét, iskolai, területi és megyei szintűt, én is részt vettem ezeken és végighallgattam a szülők hozzászólását, örömmel, mert tényleg a legfontosabb partnerünknek a véleményét hallgattam és tényleg érdeklődést, együttérzést hallottunk belőle. Amikor annyit változik az iskolai munka, nagyon fontos, hogy a szülők tudjanak arról, mi történik az iskolában, de az iskolának is kötelessége visszakérdezni, hogy otthonról ez hogyan látszik, milyennek látszik. Nem feladatom a felsőfokú oktatás bírálata, de a tanárképzésről hadd tegyek egy megjegyzést. Üj feladataink megoldásához a tudós-tanár típus helyett egyre több nevelő-tanárra lenne szükség. A felvételinél még oly lelkes hallgatójelöltek rátermettségét egy kicsivel jobban figyelembe venni a felvételinél, s ha már bekerült, akkor a benne levő jóakaratot, elkötelezettségvágyat szerintem jobban kellene ápol-