Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-24

1681 Az Országgyűlés 24. ülése, 1978. július 7-én, pénteken 1682 vevőket, hogy a lemaradások ismeretében tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a mi kenyerünk, a cement, minél hamarabb az ország rendelkezésére álljon. Ott több szocialista brigádvezető hozzászólt, köztük G. Nagy Ferenc ács és állványozó brigádvezető, aki 54 fős brigádja nevében azt mondotta: hogy ő már részt vett a váci, a beremendi, a helyőcsabai, s most a bélapátfalvai cementgyár építésében. Vegyük figyelembe, hogy ő a családjától mindig távol van. Van, amikor esik az eső, akkor is mikor ott voltunk már 40 napja esett az eső, pedig még Medárd előtt voltunk. Azt mondja, hogy nehezebb lett a feltétele annak a munkának, amit végezniük kell, mert nyilvánvalóan a technika változik. Mégis életeleme, boldogsága, s lényege az egész működésének azt sugározta, hogy teljes biztosítékot nyújt annak érdekében, hogy az a létesítmény időben a mi vérkeringésünkbe, a gazdaságunkba bekerüljön. Hozzátehetem azt is, amit ő nem mondott el, hogy egyidejűleg vállalta, hogy 45 katona munkáját is irányítja, s azt hiszem, itt meg is köszönhetem a katonák részvételét is azokban az esetekben, ha mi már nem tudjuk megoldani a kérdéseket. Tisztelt Országgyűlés! A nyelv lehetőségével éltem a bevezetőmben, a nyelv lehetőségével szeretném hozzászólásomat zárni. Az a kifejezés, hogy a szocializmust építjük, a XI. kongresszus során bővebb kifejezéssé alakult. Most a fejlett szocialista társadalmat építjük. Fejlett szocialista társadalmat építeni csak fejlett építőiparral lehet. Ez a mi feladatunk és hogy ennek eleget tudunk tenni, azt hiszem, hogy a G. Nagy Ferencek százai és ezrei, s azok, akik kapcsolódó ipari háttérként döntési rendszerben, feltételrendszerben, tudományban, a mi segítségünkre lesznek, mind biztosítékot nyújtanak. Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps.) ELNÖK: Szólásra következik Horváth Lajos képviselőtársunk. HORVÁTH LAJOS: Tisztelt Országgyűlés! A kormány elnöke mondandóját azzal indította, hogy a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa alkotmányos kötelességének tesz eleget, amikor beszámol végzett munkájáról az Országgyűlés előtt. Mindjárt felszólalásom elején hadd mondjam el, hogy a kormány példamutató felelősséggel tesz eleget e kötelezettségének, elősegítvén ezzel az Országgyűlés munkáját, a törvényhozás — és hozzáteszem — a törvényhozó megbecsülését is. Csak tisztelni és erősíteni érdemes azt a törekvést, azt a szemléletet, amely a vezetés legmagasabb szintjén is elsősorban kötelességként, és nem jogként minősíti a végzett munkáról való számotadást. Ezért is tartom a beszámolót példamutatónak, no meg azért is, mert úgy érzem, hogy a törvényhozás ilyen becsben tartása egyet jelent a törvényhozó, a köztisztséget betöltő országgyűlési képviselő becsülésével is. És ezt azért is hangsúlyozom, mert bizony néha érzem, hogy az országgyűlési képviselő több szerepet kaphatna, és persze vállalhatna a társadalmi közgondolkodás formálásában. Ehhez természetesen az is kellene, hogy még több ismerete legyen a kormányzati munkáról, azokról a döntésekről, melyek tanulságait az eddiginél is jobban a közvélemény elé kellene tárni, és azokról az eljövendő és elkerülhetetlen intézkedésekről, amelyek lakosság által való megértetésében az országgyűlési képviselő többet is tehet. Egyszóval a tennivalókból, a meggyőzés feladataiból én több részt vállaltatnék az országgyűlési képviselőkkel, akik, bizton hiszem, hogy annak szívesen eleget is tennének, és ez közéleti tekintélyüket is tovább erősítené. A beszámoló hiteles, híven tükrözi helyzetünket. Arról ad számot, hogy a kormány felelős elkötelezettséggel, eredményesen munkálkodott a három évvel ezelőtt elfogadott munkaprogram végrehajtásán, és voltaképpen teljesítette, amit vállalt. A beszámoló egy kipróbált politikán alapuló, következetes, kapkodásmentes kormányzati munkáról szól. Nem véletlen tehát helyzetünk kiegyensúlyozottsága és fejlődésünk töretlensége. Nálunk megforduló barátaink, és néha még ellenfeleink is elismerően szólnak erről, és az országot jellemző jó légkörről. Való igaz, nincs miért szégyenkeznünk. Noha mi még többet dohogunk az indokoltnál, azért tudjuk, hogy hol, és hogyan állunk. Azok, akik külföldi útjaikról visszatérnek — és ezek száma nem csekély — csak-csak elismerik, hogy elbírjuk az összehasonlítást. És — a családi jövedelmek közti látható különbségek mellett is — öröm kimondani a lakossági takarékbetét összegét, közel egyharmada ez az évi államháztartási kiadásoknak. Politikánk és pénzünk iránti bizalom tükröződik e számokból. Egyáltalán nem akarom ezekkel azt mondani, hogy mi világnagy tetteket hajtottunk végre, hogy itt minden a legjobb. Azi. azonban igen, hogy ne szégyelljük gondjainkat, és különösképpen ne eredményeinket, és talán a jó szót sem eredményeink elismerésében. Nekem ugyanis mostanában van olyan érzésem, hogy a jó munka méltánylásában túlzottan merev hivatalosság kezd kialakulni, hogy csak a kitüntetés, vagy a pénzjutalom végleteiben gondolkodunk. Pedig megannyi közbeeső változatos lehetőségünk van. Érdemes lenne talán jobban élnünk ezekkel. A beszámoló és a döntésekről adott külön tájékoztató is jelzi, hogy a Minisztertanács eredményes erőfeszítéseket tett a kormányzati szervek feladatmegosztásának javításáért és felelősségük érvényesítéséért. És bár itt számottevő előrehaladásnak vagyunk tanúi, mégis a költségvetési zárszámadás azt is jelzi, hogy mai támogatási rendszerünk módot teremt a gyengébb vagy a rossz munka dotálására is. Ami ebből eredően a kormány külön gondja, hogy ezek mögött ágazati érdekek is meghúzódnak, sőt minisztériumi törekvések is fellelhetők. Bizonyára a feltételrendszert is meg kell teremteni ahhoz, hogy a kormány e szándékokkal szemben még eredményesebben tudjon fellépni. Ügy gondolom, hogy az ellenőrzési munka továbbfejlesztésére hozott döntések segíteni fogják a határozatok következetesebb végrehajtását is.