Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.
Ülésnapok - 1975-17
1145 Az Országgyűlés 17. ülése 0 1977. június 30-án, csütörtökön 1146 DR. CSELŐTEI LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársak! Az Országos Vízügyi Hivatal elnökének beszámolójából olyan népgazdasági ágazat helyzetéről, problémáiról kaptunk tájékoztatást, amely a szó szoros értelmében személy szerint is mindenkit érint. Amint megismertük, ma a növekvő mennyiségi és minőségi vízigénnyel szemben a kielégítés korlátozott lehetősége és esetenként a minőség romlása áll szemben. A beszámoló jól összegzi az ezzel kapcsolatos eredményeket és gondokat, az ellentmondásokat s az azok feloldására vonatkozó elképzeléseket. Ennek alapján mindannyiunk előtt világosabbá vált, hogy a víz olyan természeti kincs, amely jelentős részében mindig megújul, de jól kell gazdálkodni vele ahhoz, hogy növekvő igényeinket ki tudjuk elégíteni. Kedves Képviselőtársak! A vízzel is úgy vagyunk valahogy, mint az egészséggel. Csak akkor vesszük észre, ha valamilyen formában hiányát érezzük. A vízzel pedig ez ilyen vagy olyan vonatkozásban mind gyakrabban előfordul. Alig néhány héttel ezelőtt például az ország gazdasági vezetőinek televíziós fórumán Németh Károly elvtárs első szavaiban a nagyon hiányzó esőt említette. Pedig akkor még alig múlt el két-három hónap azóta, hogy szintén a televízióban a belvizeket láthattuk. Ugyanebben az időben történt, hogy erdőkertesi választóim ivóvíz-ügyben kerestek föl. Elmondták, hogy a község egy részén a kutakból kiapadt a víz, s e súlyos gondjuk megoldásához kérték segítségemet, s mondták el javaslatukat. Tisztelt Országgyűlés! Lehetne sorolni a példákat, amelyek átszőve egész életünket, jellemeznék a víznek, e fontos természeti kincsnek a jelentőségét. Az Országgyűlés e kérdésben illetékes mezőgazdasági bizottsága is ennek megfelelően, a probléma fontosságához illő felelősséggel és a gazda gondosságával vitatta meg az Országos Vízügyi Hivatal elnökének beszámolóját. A felszólalók a vitában az előterjesztésnek nemcsak mezőgazdasági vonatkozásait érintették, hanem annak csaknem minden részéhez hangzott el észrevétel. Külön köszönet illeti azokat a vendég képviselőtársakat, akik tárgyalásunkat felszólalásukkal sokrétűbbé, gazdagabbá tették. A vitában mindenekelőtt a települések vízgazdálkodásáról, a lakosság közműves, egészséges vízzel való ellátásáról és a lakóterületek csatornázásáról esett szó, amit Kovács István képviselőtársunk a képviselők egyik legnagyobb gondjaként jellemzett. Többen, így Varga Sándor és Kalló István képviselőtársak szóltak ennek problémáiról és megoldási lehetőségeiről. Hangsúlyozták, hogy az nemcsak egészségügyi kérdés, hanem egyben az életszínvonalnak is jelentős tényezője. A vízkészlet-gazdálkodásról, a takarékos vízfelhasználásról, a vízigények kritikus kielégítéséről szólt többek között Molnár Béla és Hütter Csaba. E kérdéskörhöz is kapcsolódik Bélák Sándor elvtárs felszólalása, aki a társulatok szerepét hangsúlyozta. Több vonatkozásban, így például az Ipoly közeljövőben várható rendezésével kapcsolatban merült fel, hogy a Kárpát-medence vízrajzi egysége miatt is problémáinkat csak a szomszédos államokkal való baráti, jó együttműködés alapján lehet kölcsönös megelégedésre megoldani: A vízzel mint természeti kinccsel való gazdálkodás, annak takarékos és hatékony felhasználását jelenti. Ehhez szükség van az emberek megértésére, valamennyi érdekelt jó együttműködésére. Többek között a Duna-meder rendezése kapcsán erről beszélt Molnár Frigyes képviselőtársunk. A termálvizek kettős hasznosításának lehetőségeit fejtegette Varga János elvtárs, Antal Imre pedig az állattenyésztő telepek vízzel hígított trágyájának felhasználását sürgette, amire Szemerits elvtársnőtől hallottunk megszívlelendő jó példákat. Többen is hangot adtak a víz, különösen gazdag hévizeink üdülési és gyógyászati jelentőségének, így Kovács István hangsúlyozta, hogy sok a mozgásszervi beteg,. akiknek nagyobb részét szanatóriumban vagy üdülőben volna kívánatos elhelyezni. A vízi környezetvédelemről is többen szóltak, így Inokai János elvtárs a Ráckevei-Dunaág, Szemerits Ferencné elvtársnő a Fertő tó, Mateovics József pedig a Rákos-patak szennyeződésével és rendezésével foglalkozott. Vadkerti Miklósné fölvetette, hogy egyes nagy létesítmények körzetében a víz eltűnik a kutakból, s itt a vízellátást más úton kell biztosítani. A mezőgazdasági vízgazdálkodás, ezen belül mind az öntözés, mind a melioráció érthetően különös hangsúlyt kapott a vitában. Inokai elvtárs Bulgáriát hozta fel példának, ahol jelszóvá vált, hogy egyetlen csepp vizet sem szabad fölöslegesen a tengerbe engedni. A bizottsági vitában összegezésként úgy láttuk, hogy erősfteni kell azt a kialakulóban levő szemléletet, amely szerint a víz nemcsak egy ágazat felelőssége, hanem mindannyiunk ügye, s vele kapcsolatban mind a társadalmi, mind a gazdaságf magatartásunkon van javítani való. S aki még nem döbbent volna rá erre, annak világossá teszi ezt a tárgyalt beszámoló fedőlapján levő ábra, ahol a vízigényt jellemző piros vonal meredeken ível fölfelé. Eszerint az 1970-es frissvíz-igény 1990-re több mint négyszeresére növekszik. Ez az elgondolkoztató ábra méltó a figyelmünkre. Ezzel kapcsolatban felvetődik a kérdés, meddig mehetünk el a mai gyakorlattal, hol s milyen eszközökkel kell s tudunk azon változtatni. Az új szemléletnek megfelelően ezzel a kérdéssel minden érdekeltnek kritikusan és főként önkritikusan szembe kell néznie. Azt hiszem — s ez a gondolat a bizottsági ülésen is felvetődött —, hogy mindenekelőtt a növekvő mennyiségi igényeket kell az eddiginél behatóbban elemezni. A mennyiségi igény tekintetében az élen az ipar van. ezt követi a mezőgazdaság, amelyet távlatban megközelít a lakossági igény. Ügy vélem, hogy ez az átfogó, de egyben nagyon általánosító s így sok kérdést elfedő osztályozás további részletezést kíván. Az ipari
