Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.
Ülésnapok - 1975-11
709 Az Országgyűlés 11. ülése, 1976. október 14-én, csütörtökön 710 velődési alapellátását nyújtó helyi intézmények (iskolák, művelődési otthonok, közművelődési könyvtárak) és a tömegtájékoztatási intézmények munkájának az eddiginél nagyobb összhangja és összehangolt fejlesztési terve is. A művészetek szerepe az emberek életében a jövőben nem csökken, várhatóan fokozódni fog. A Kulturális Minisztérium fontos feladata, hogy fokozza ezekben az intézményekben az ott dolgozók közművelődési tudatosságát, s elérje, hogy a művészeti intézmények magas színvonalon legyenek képesek kielégíteni a közösségi igényeket, hogy tevékenységükkel a közösségi társadalom céljait szolgálják. Természetesen hozzátartozik ehhez az is, hogy a kulturális kormányzatnak még nagyobb figyelmet kell fordítania a nemzeti kultúrát magas fokon kifejező úgynevezett reprezentatív művészeti intézményekre. Itt elsősorban a Nemzeti Színházra, a Magyar Állami Operaházra, a Zeneakadémiára, Budapest hangverseny életére, a Szépművészeti Múzeumra gondolok. Az ország jövőbeli lehetőségeihez mérten fokozottabban kell gondoskodnunk működésük szellemi és anyagi feltételeiről. Ha arra gondolunk, hogy Például az Állami Operaháznak évente közel 800 ezer látogatója van, akkor ez jelzi, hogy nem szűk rétegek extrém igényeinek a kielégítéséről v an itt szó. Ezeknek az intézményeknek a működése közművelődési jelentőségű azért is, mert közvetlenül hatnak a társadalmi tudatra. Sikereiken vagy kudarcaikon, érvényesülésükön vagy elhagyatottságukon is méri a közvélemény — és nemcsak a művészek közötti közvélemény , hogy van-e becsülete nálunk a kultúrának. A királyi vár kulturális célokra való újjáépítése ezért hatott olyan jótékonyan a nemzeti tudatra, az egész közgondolkodásra. Ilyen szempontok szerint kell végig gondolnunk újra irodalmunk, színház- és zeneművészetünk, egész filmgyártásunk, képző- és iparművészetünk, környezetkultúránk helyzetét. A törvény végrehajtása érdekében a Kulturális Minisztériumnak jobb színvonalon kell betöltenie a kulturális ágazatban kapott szerepkörét; s tevékenységét úgy kell alakítania, hogy nem egyes részlegei, hanem a minisztérium egésze tölt be közművelődést irányító funkciót. Az ágazati felelősséget, jogkört és belső szervezettségét, az irányító szervek és az intézmények szemléletének formálását e céloknak kell alárendelnie. Az ágazati felelősség és jogkör érvényesítésének egyik legfőbb feltétele, hogy javítsuk saját kulturális tervezőmunkánkat, s ezáltal az együttműködés feltételeit azokkal, akikkel ködösen kell elhatározásokra jutnunk, új vállalkozásokba kezdenünk. A tervezés alapját természetesen a programnyilatkozatban előrelátható társadalmi, gazdasági, politikai fejlődés jelenti, de joggal számolhatunk a kulturális életben elért eddigi eredményeinkkel is. Csak megemlítp m. hogy kialakult eev erőteljes, igényes, kulturált és kulturális kérdésekre érzékeny réteg Munkásokból, parasztokból, értelmiségiekből. Említhetném az ifjúság kulturális érdeklődését, különösen az aktív, közösségi művelődési form ák iránti fogékonyságát. Amikor tervezésről beszélünk, akkor nem pusztán pénzügyi tervezésről van szó, hanem általános kulturális tervezésről, amely nem csupán az intézmények építését és megnyitását gondolja el tervszerűen, hanem a benne folyó tevékenységet is, beleértve a kultúra tartalmi vonatkozásait. Ez persze nagy feladat, de szükségessége egyre nyilvánvalóbb. A gazdasági tervező hatóságok — joggal — ezeket a terveket követelik a kulturális irányítóktól. Eleget kell tennünk ennek a követelménynek. Társadalmi, gazdasági programjaink, határozataink világosan szólnak az ország helyzetéről és jövőjéről. Igaz, és ezért meggyőző képet kaptunk belőlük eredményeinkről, a fejlődésünket kísérő ellentmondásokról. De nem adhattak választ életünk, társadalmi fejlődésünk valamennyi gondjára, kérdésére. Éppen az a dolgunk, hogy további konkrét vizsgálódást folytassunk társadalmunk minden fontos területén. Ezt tesszük most a kulturális területen. Ha külső, belső vagy egyéb okokból rövid időre felhalmozódnak a feszültségek, a megoldást sem segíti a helyzet takargatása, hanem csak a még jobb, a valóságnak még inkább megfelelő társadalmi önismeret. Ehhez pedig torzulásoktól mentes nyilvánosságra, és nyíltságra van szükség. Arra, hogy az ellentmondások és a hibák ellen felgyülemlett, tisztességes indítékból származó indulatokat a szocializmust, tehát a társadalmi haladást szolgáló energiává lehessen változtatni. Ez a szempont vezérelt bennünket a közművelődési törvény előkészítése közben is, s ez lesz a vezérelvünk a végrehajtásban is. Az ilyen magatartásnak azonban nagyon fontos feltétele, hogy vívmányainkon, társadalmunk elért szocialista egységének megtartásán, az egység további erősítésén kell alapulnia. Minden kérdés feltevőjének, kutatójának tisztában kell lennie azzal az óriási felelősséggel, amellyel ezért a gigászi küzdelmekben kivívott társadalmi egységért tartozik. Tisztában kell lennie azzal, hogy a munkásosztály, következésképpen az egész társadalom érdekeit kockáztatja, aki túlhaladott helyzetek akkor esetleg helyénvaló teóriáit és gyakorlatát akarja normaként alkalmazni mai problémák megoldására. Tudjuk persze, hogy egységünk, benne a kulturális élet egysége nem idilli. Tele van feszítő, szükségszerűen létező ellentmondásokkal. De mégis valóságos szocialista alapokon álló reális egység, amelyben minden ellentmondást úgy kell megoldani, hogy az további haladásunkat szolgálja. Az egységnek ez a szemlélete megengedi, sőt kívánatosnak tartja a fő kérdésekben kialakult egyetértés alapján a tisztázó vitákat. Csakis azok képesek belátni a különböző megközelítési módokat hordozó viták szükségességét, akik komolyan veszik az egység követelményeit és realitásait. Elutasítjuk az elvont ideálok mércéjét. Amikor ezt tesszük, nem a mindenkori helyzet igazolására törekszünk. Nem hisszük és nem hirdetjük, hogy kulturális életünkben minden úgy jó, ahogyan van. Csupán — s ez a csupán nem kevés — abban törekszünk egyetértést kialakítani, hogy van megbízható, bevált politikánk, amelynek elválaszthatatlan és nem önkényesen cserélgethető része a kulturális politika, és amely
