Országgyűlési napló, 1971. II. kötet • 1973. március 21. - 1975. április 11.
Ülésnapok - 1971-23
1697 Az Országgyűlés 23. ülése, 1973. december 19-én, szerdán 1698 működés feltételeit megteremteni. Az 1974. január 1-én életbelépő minisztertanácsi rendelet, reméljük, már részben ezt a célt szolgálja. Tisztelt Országgyűlés! Miért vetettem most fel ezeket? Azért, mert most, amikor már az újabb ötéves tervet is készítjük elő, úgy gondolom, a tanulságokat, tapasztalatokat hasznosítanunk kell. Mindent egybevetve: az 1974. évi terv- és költségvetési javaslatot elfogadom és képviselő elvtársaimnak elfogadásra javasolom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Kaposvári Júlia képviselőtársunk. DR. KAPOSVÁRI JÚLIA: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az 1974. évi költségvetés írásbeli anyagát áttanulmányozva, meghallgatva Faluvégi elvtárs szóbeli tájékoztatóját, megállapítható, hogy a negyedik ötéves terv elkövetkezendő évének tervezése mértéktartóan, adott gazdasági lehetőségeink és akut feladataink igen gondos koordinálásával történt, ezért az 1974. évi költségvetést elfogadom és képviselőtársaimnak is elfogadásra javasolom. Hogy mégis szót kértem e vitában, azt két okból teszem. Egyrészt, mert itt is és máshol is igen sokszor elhangzott már, hogy az elkövetkezendő két év előkészítő munkálatai alapozzák meg az ötödik ötéves terv időszakának feladatait, s hogy mit sikerül teljesíteni, sok egyéb tényező mellett függ az alapozástól is. Másrészt az egészségügyi problémák felvetésekor sokszor hallottuk azt, hogy a népgazdasági érdek most más probléma megoldását teszi az első helyre. Nyers elvtársnak a közelmúltban a VIII. kerületi nagyaktíva-értekezleten elhangzott egy mondata: „A népgazdasági érdek, elvtársak, nem olyan, mint a biblia : felütöm, megkeresem az oda vonatkozó részt, és kész. Nem, a népgazdasági érdek ennél rugalmasabb." Választókerületem lakossága képviselői kötelességeim között tartja számon, hogy érdekeit képviseljem. Hogy történetesen orvos vagyok, így számon kérik rajtam az egészségügy alakulását, fejlődését, hiányosságait is. S mint a Semmelweis Orvostudományi Egyetem dolgozója, napról napra láthatom és tapasztalhatom egy, tízezer hallgatót, egészségügyi dolgozót és beteget magában foglaló egészségügyi intézmény mindennapos és távlati gondjait. Nem az elért eredmények jogos büszkeségét kívánom vitatni, hiszen személyes öröm számomra is minden nagy és kis eredmény, amelyet egy-egy üzem, intézmény, vállalat kollektívája elér, hogy ipari és mezőgazdasági termelésünk a tervezettnél jobban növekedett, hogy 80—85 ezer lakás fölépülése megvalósul ebben az évben, hogy gyorsul a közmű és a közlekedés fejlődése, és sorolhatnám tovább. Az egészségügyben is igen nagy mennyiségi és minőségi változás következett be. Ezeket nem tagadja és nem vitatja senki, de nyomasztó gondokkal is küzdünk. Ma már túl vagyunk, túl kell, hogy legyünk azon az elméleten, hogy ezekről nyilvánosan beszélni etikai vétség, megingatjuk a betegnek a gyógyításba vetett hitét. Hamis ez az elmélet, mivel kórházi betegforgalmunk évi 1,2 millió, járóbeteg-forgalmunk évi 40—42 millió. Egészségügyi intézményeink állapotát, állagát és helyzetét tehát átlagosan évente minden magyar állampolgár 4—5-ször érzékelheti és értékelheti is. Ügy érzem, elhallgatni, szépíteni a problémákat: ma már ez az etikai vétség. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az egészségügy területéről két kérdéssel kívánok foglalkozni. Az első az egészségügyi felújítások, karbantartás, a második a műszerellátottság összetett kérdéscsoportja. Az 1971-ben felvett épületkataszter adatai szerint az összes kórházépületek fele 55 évnél régebbi, 20 százaléka pedig 20 és 50 év közötti épület. Az eredeti érték 70 százalékát meghaladó költségráfordítás esetén az épület egészségügyi intézménykénti felújítása nem gazdaságos. Az is ismeretes, hogy 1938-tól lényegében 1955-ig szervezett rendszeres karbantartás, illetőleg felújítás jellegű előirányzat a költségvetésben nem volt. 1955 és 1968 között az egészségügyi intézmények felújítási előirányzatait a költségvetés határozta meg. így 1961-től van rendszeres felújítás, egyre fokozódó ütemben, egyre nagyobb megalapozottsággal. De ez a felújítási ütem még messze elmarad attól, amit a kétévtizedes lemaradás, a gazdasági elhasználódás és a funkcionális változás megkíván. A kórházakban nincsenek biztosítva a megfelelő számú gyógyítóellátó helyek. A központi kiszolgáló részlegek és a jelenlegi kórházi osztályok többsége a minimális komfort- és higiénés követelményeket sem elégíti ki. Akik az egészségügyi intézmények funkcióinak változását ismerik, tudják, hogy hihetetlenül feszítőén hat az ellátottság számszerű növekedésén túl a tudomány és a technika fejlődése is. 1968 óta a költségvetési szervek az automatikusan képződő 1,2 százalékos felújítási hányadkulccsal dolgoznak. Az egészségügyi intézmények épületeinél a megállapított évi 1,2 százalékos kulcs nem elegendő. Nem veszi figyelembe, hogy az egészségügyi intézmények nagy része, a kórházak, a klinikák, az országos intézetek egész éven át megszakítás nélkül, napi 24 órán át folyamatosan üzemelnek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a vagyonmérlegben nyilvántartott állóeszközállomány értéke sem reális. Az 1,2 százalékos hányadkulccsal számított alap a jó minőségben kivitelezett épületek folyamatos és rendszeres, 8—10 évenként jelentkező felújítására elég, de a 20—25, illetve 50 évenként jelentkező nagyobb felújításhoz, amikor már szerelvény-, energiahálózati rendszer-, szerkezeti elem cseréről van szó, ez már kevés. Az 1,2 százalékos hányadkulcs tarthatatlanságát mutatja az a körülmény is, hogy az egészségügyi intézetekben a központi hányadkiegészítést is figyelembe véve az 1972-es évben ténylegesen már 3,1 százalékos kulcsnak megfelelő mértékű építési felújítás történt. így például egyetemünkön, ahol az épületek többsége a századfordulón épült, az épületek nyilvántartott értéke után kapott saját alap 1973-ban 11 millió forint volt, míg a felhasznált összeg, amely nagyrészt a hiba és az életveszély elhárítását szolgálta, 43 millió forintot tett ki.