Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-14

1077 Az Országgyűlés 14. ülése, 1972. december 12-én, kedden 1078 MRÁZ TIBOR: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A költségvetés vitájában a szénbányászokat képviselni nagy megtiszteltetés és egyben felelősség számomra. Nemcsak a 6500 ózdi bányász nevében fogalmaztam meg felszólalásomat, hanem az egész szénbányászatot is érintik a nálunk meglevő problémák. A bányászokat a szilárdság, a párt politikája mellett való kiállás és a társadalom tervszerű fejlődésének megvalósításáért folytatott harc jellemzi. Büszkék vagyunk az elért eredményekre és felelősséggel vizsgáljuk a jövőt is. A népgazdaság, az ipar egyéb területein meglevő biztos cél hiányát érezzük a barnaszénbányászat területén az utóbbi években. Munkásmozgalmi vonatkozásban a történelmi feljegyzések is mutatják, hogy a szénbányászok mindig a haladást szolgálták. Sosem kényeztette el a sors a bányászokat. A természet erőivel küzdő bányász szabad idejében mindig élénken reagál a kül- és belpolitikai eseményekre, őszintén mond véleményt, s mindenkor igényli a párt iránymutatását. Bányászaink élénk érdeklődéssel fogadták a Központi Bizottság november 14—15-i ülésének közleményét, amely mélyen aláhúzta, hogy a szénbányászatban dolgozó rétegek munka- és életkörülményét kormányintézkedésekkel kell javítani. Milyen gondolatok foglalkoztatják ma a bányászokat? Kell-e a szén, vagy nem? Milyen Miértekben, s milyen áron? A szénbányászat hazai viszonylatban nagy múlttal rendelkező iparág. Mindig a céltudatos tevékenység, a szénterületek felkutatása, a tervszerű munka jellemezte. 1965—1967-ig egy töretlen, felfelé ívelő növekedést, a bányászokkal szemben támasztott igények erőteljes növekedését tapasztaltuk. Ekkor indult meg a vita az energiahordozók termelésének várható alakulásáról. Közgazdászaink kezdték bebizonyítani, hogy a széntermelés ráfizetéses, érdemesebb behozni, mint a hazai kedvezőtlen adottságok között kitermelni a főleg barnaszéntelepeinket. A jelenlegi helyzetben — amit az 1973. évi népgazdasági terv is előirányoz — a belföldi felhasználáson belül — a negyedik ötéves terv célkitűzésével összhangban — tovább korszerűsödik az energiafelhasználás szerkezete. A szénhidrogének részaránya 49—50 százalékra növekszik, mivel a kőolajimport 10 százalékkal bővül, s a földgáztermelés 9—10 százalékkal emelkedik. A megmaradó biztos bázis a hazai széntelepekre épül, és a minőségjavító importszenekre, de a tervekben kevés említés történik a bányászok további sorsáról, pedig nem lett könnyebb a bányászkodás. Manapság sokat lehet hallani és olvasni a kőszén és szénhidrogének párharcáról. A világban lejátszódó jelenségeket ugyan nem lehet egy az egyben összehasonlítani a hazai viszonyokkal, mert szénkészleteink minősége és mennyisége ezt nem engedi meg. De nem is lehet általánosítani. A jövő bányászata és bányászatunk jövője összetartozó fogalmak. A bányászat jövőjét az elkövetkezendő idők igénye szabja meg. Az igények kielégítésének szükségszerűsége pedig elódázhatatlanul sürgeti a perspektivikus terveket, az új módszereket, kutatási és fejlesztési koncepciókat. A szénbányászat alapvető jellemzője és fontosságának meghatározója az, hogy örök emberi igényeket elégít ki, s ebből adódik — a jelek is mutatják —, hogy a jövő évtizedeinek legfontosabb vonása lesz az energia, szén és vízigény minden korábbit meghaladó növekedése. Több tanulmány született és pontos előrelátással a nagy energiát igénylő országokban is jelzik az energiaszükséglet rohamos felfutását. Világviszonylatban sem beszélnek a szén válságáról. Sőt nagyon valószínű, hogy a széntermelés nagyobbarányú növekedésével lehet számolni. A Központi Bizottság határozata is foglalkozott azzal, hogy a szénbányászat racionalizálásának programja nyomán kialakult helytelen közvélemény a fiatal és középkorú bányászok ezreit riasztotta el a szakmától. Pedig csak most alapozódtak meg a szocialista vívmányok. Most kezdett hatni a kormányrendelet, mely szabályozta a béreket, a pótszabadságot, és számos intézkedés történt a szénbányászat területén a fiatalokról és nőkről való fokozottabb gondoskodásban. Mégis megrendült az ősi bányászcsaládok- ban a hit. Nem tudnak napirendre térni, főleg ott, ahol már be is zártuk a bányákat. Hová lettek a széncsaták jelmondatai, több szén, több kenyér? Ma már az emberek nem félnek a munkanélküliségtől. Értékelik, felismerik képességüket, szaktudásukat és bátran mozdulnak az amúgy is tisztább és vonzóbb munkaterületek felé. A jelenlegi időben mi szabja meg a bányászok ragaszkodását üzemükhöz? A bérek, a bánásmód, és a még meglevő törzsgárda, aki már bedolgozta magát és csak 5—10 éve van hátra nyugdíjig. Egyre kevesebb azoknak a száma, ahol apáról fiúra száll a váltás műszakonként, egyre kevesebb, amikor apa és fiú együtt megy siktába. Csak az igazi bányász tudja, hogy munkánk mennyire különbözik más szakmáktól. A bányászat, mint a föld mélyén rejlő ásványkincseket kitermelő ősfoglalkozás, veszélyes, egész embert igénylő, férfias bátorságot, nagy szaktudást kívánó mesterség. A korszerű gyárakban a szakmunkások hatalmas munkacsarnokokban, modern szerszámgépek mellett, szalagok, automatagépek mellett dolgoznak, egymás mellett sokan, egymás hangját értik, tudják szervezni a munkát menet közben. A szénbányában a feltáró és előkészítő munkahelyeken, gurítókban, ereszkékben, siklókban, több kilométeres vágatrendszer végein egymástól távol 3—4 ember dolgozik csupán, akik sokszor magukra vannak hagyva. Itt a csapatvezető vájár felelős munkatársai életéért, biztonsága és a technológiai szabályok betartásáért, az eredményes robbantásért, a szocialista vállalás teljesítéséért. Szolidaritás, bajtársiasság fogja össze az egységeket. Mit érez ez a föld alatt több száz méter mélyen dolgozó bányász? Először is pártunk iránti bizalmat, munkájának célszerűségeit, társadalmi hasznosságát. Ez adja mindenkor bátorságát. De sokszor megfordul fejében, miért nem értékelik nehéz munkáját reálisabban. Érdemes lenne sokszor az elégedetlenkedőket, a jogtalan követelődző fehérköpenyeseket