Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.
Ülésnapok - 1971-13
953 Az Országgyűlés 13. ülése, 1972. október 11-én, szerdán 954 részén drasztikusan, más részén pedig alattomosan jelentkezett a víz és vitt el olyan 1,3 milliárd forintot, amelynek a helyét előre féltve melengettük. Hogy ilyen «lőzmények ellenére is azt állapíthatja meg a beszámoló az országra, illetve mi Békés megyére vonatkozóan, hogy céljaink rendre megvalósulnak, bizonyítja, hogy törvényeink a földről, a szövetkezetekről, a tanácsokról maximálisan szolgálják a magyar mezőgazdaság céljainak megvalósulását. Tisztelt Képviselő Elvtársak! Engedjék meg, hogy a szakosodó mezőgazdaság néhány kérdésével részletesebben foglalkozzam. A központi rendelkezések is erőteljesen hatottak a szakosítás irányában, de ezt a folyamatot valójában az eredményeknek a természet okozta elmaradása is siettette. Siettette, mert megfelelő eszközök hiányában, öregedő dolgozóikkal képtelenek voltak megbirkózni a gazdaságok a korábbi 20—25 növényfajta termesztésével. A kenyérgabona-termesztés gépesítése még csaknem 20 esztendeig tartott, a kukorica, a cukorrépa, a cirok és a szálas takarmányok gépesítése már nem várhatott eddig. A szocialista útra tért mezőgazdaság, majd az egyesülések utáni 5—10 000 holdas üzemek, és az ezt követő vállalati forma, az univerzálisan sokoldalú, de kiöregedő parasztot felváltó szakmunkás fia az egyik oldalon, a másikon a mezőgazdasági és a vele mind szorosabb kapcsolatba kerülő és mind többet produkáló tudományágak, illetve ezek ipara együtt — minden elégedetlenségünk ellenére is rendkívül rövid idő — 5—10 év — alatt forradalmian alakítja át a megszokott képet. Ha azt vizsgáljuk, hogy az ilyen rohamos térhódítás hogyan hat a falura, érdekes megállapításokra juthatunk. Régen 24 aranykoronás föld kellett, vastag kukoricaszár, 10 kilométerre egy forgalmas piac, és ez elég biztonságot adott ahhoz, hogy a falu dolgozójának ne maradjon üresen a tarisznyája. Persze ma sem közömbösek ezek a tényezők, de ezek mellett nagy fontosságot kapott és sokszor döntővé vált például a tudományok bázisától való távolság, mert könnyebben alakul ki jó műszaki kollektíva, nem beszélve a tudományos vívmányok közvetlen kisugárzásáról — vagy az ipar közelsége úgy is, mint velünk kooperáló, bennünket ellátó, és úgy is, mint termékeink feldolgozója vagy fogyasztója. A mai szabályozók és az új közgazdasági környezet mellett hol vagyunk már az agyoncsépelt régi megállapítástól, hogy „csak ne felejtsünk el vetni és kész az eredmény!" Azért mondom itt ezt, mert a differenciáltság kapcsán sokan úgy érzik, hogy ez ma is így van. Pedig Szabó elvtárs tegnapi megállapításával értek egyet, aki azt mondta, hogy éppen a vállalkozó, a nagy volumeneket termelő gazdaságok kerültek rendkívüli helyzetbe a vállalkozásuk miatt, mert a beruházásaik az eszközeiket felemésztették, és most a további működtetéshez nélkülözhetetlen eszközök híján bajban vannak. Arról is sokat beszéltünk az utóbbi években, hogy az ipartól elcsábított néhány olvasztárral, esztergályossal, vagy hegesztővel akartuk megmutatni, hogy mi is tudunk valamit. Arról viszont kevesebbet, hogy a szakosodás útján felszabadult vagy tévedéseink miatt bizalmát vesztett, vagy a természet okozta károk miatt számítását meg nem találó, vagy az eredmények eléréséért vívott harc közben általunk megbántott hány ezer — a szakmákat könnyen — taszítottunk el a faluról, önmagunk munkáját taszítottunk el a faluról, önmagunk munkáját nehezítve ezzel. Az előbbi probléma gyors rendezésének örülünk -— egyébként sem volt jellemző ez Békésre —, az utóbbi pedig magyarázatot ad a Bélák elvtárs által tegnap felvetett szakmunkáshelyzet problémájára. Ezek a tényezők részben nehezítették az ország egy távoli sarkában az eredmények elérését, másrészt pedig siettették az üzemek szakosodását. Ezen az úton kedvezően valósultak meg a gazdaságpolitikai célok. Több búzát és kukoricát termelnek ma az üzemeink, mint korábban bármikor, és fellendülőben van két fontos ipari növényünk : a cukorrépa és a cirok termelése is. A termelés szerkezetét pedig nem valami érzelmi szálak határozzák meg, hogy szeretjük-e a répát vagy a cirkot, vagy bármelyik növényt termelni, hanem az, hogy milyen biztonsággal termelhető fajták, ahhoz milyen vegyszerek, műtrágyák és gépek állnak az adott időpontban rendelkezésünkre, és milyen áron tudja az ipar ezeket rendelkezésünkre bocsátani. Erre mondja Dimény elvtárs beszámolójában finoman, hogy az anyagköltségek alakulása nem problémamentes. Mi azt mondjuk, hogy problémás, mert a fogyasztó kérdezi tőlünk, hogy miért és meddig ilyen drágán. Legyen szabad itt Dél-Békés szövetkezeteinek néhány számát megemlítenem. Ha az 1969es, a jelenlegi évekhez hasonló magas színvonalú termelési eredményeket hozó évet vesszük bázisnak, akkor 1971-ben a halmozatlan termelési érték 118 százalék, az árbevétel 123 százalék, míg ezekhez az anyagjellegű felhalmozás 192 százalék, a központi elvonás pedig 128 százalék volt. Így érthető, hogy a szövetkezetek jövedelme ebben az időszakban annak ellenére csökkent 16 százalékkal, hogy közben jelentősen növelték termelésüket. Tehát a nem mezőgazdasági anyagjellegű költségek behatárolják a továbblépés lehetőségét. A fogyasztó joggal mondja, hogy termelj többet, jobb minőségűt, és add olcsóbban, amire a mezőgazdasági üzem vezetője is elismeri; igen. a búzából elérhető távolságban van az eddig termelten túl hektáronként 5 mázsa, kukoricából plusz 10 mázsa, répából 50 mázsa, de ezt a föld nem adja spontán, ehhez az ipar termékei kellenek, az pedig ezeken az árakon nem teszi lehetővé ezeknek a mázsáknak a gazdaságos elérését. De kapcsolódik ehhez a témához a kereskedelem is, az a kereskedelem, amely — jól tudjuk — sokszor kényszerből, de egyre szaporítja gépparkunk sokféleségét. Szövetkezeteink „agrokerében" minden m Cgtalálhatú, amit a
