Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-10

759 Az Országgyűlés 10. ülése, 1972. június 22-én, csütörtökön 760 terén a hegyvidéki borvidékeken fennálló prob­lémákra, és egyben kérni az illetékes országos hatáskörű szerveket a problémák rendezésének szükségszerű megoldására. Tisztelt Országgyűlés! Az 1971. évi állami költségvetés végrehajtásáról szóló jelentést el­fogadom és képviselőtársaimnak elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Marton Zoltán képviselőtársunk. DR. MARTON ZOLTÁN: Tisztelt Ország­gyűlés! Az utolsó évek költségvetési és zárszám­adó jelentéseiben vissza-visszatérő probléma a munkaerőhelyzet feszültsége. Ezen a kérdésen gondolkozva, úgy érzem, van néhány olyan te­rület, ahol bizonyos utánpótlást és tartalékot nem használtunk ki kellőképpen, és vannak még lehetőségeink. Itt elsősorban a balesetek és kü­lönféle betegségek folytán munkaképességükben csökkentértékűvé vált emberekről és a nyugdí­jas korban levő munkaképes emberekről van szó. Az egyénnek és a társadalomnak egyaránt érdeke, hogy a munkaképességükben károsodott emberek megmaradt képességük kibontakozta­tásával hasznos tevékenységet fejtsenek ki. Er­re bőven van lehetőség, hiszen a különböző kormányhatározatok és miniszteri utasítások lehetőséget adnak rá. A rehabilitációt nem sza­bad úgy felfogni, mint egy szociális juttatást, mert az túl az egyén problémáinak megoldásán, munkaerőkérdés is. Egy nép nemzeti vagyonát elsősorban nem a talaj kincsei jelentik, hanem a lakosság munkájának megszervezése, munka­tapasztalatainak konzerválása. Nem szabad egy szakmunkás tapasztalatait mellőzni csak azért, mert az adott munkakört már nem tudja ellát­ni. Meg lehet és meg is kell tudni keresni min­den sérült számára azt a munkakörülmény-mó­dosítást, ahol munkatapasztalatait, fogyatékos­ságai ellenére is hasznosíthatja. Az itt befekte­tett összegek később bőven megtérülnek. Az ENSZ mellett működő rehabilitációs bi­zottság adatai szerint az egész világon mintegy százmillió rehabilitációra szoruló ember él. Ma­gyarországon hozzávetőleges becslések szerint körülbelül 300 ezer rehabilitálandó lehet, de eb­ből 200 ezerre tehető azok száma, akik jelenleg nem dolgoznak, de megfelelő munkakörmódosí­tással és átképzéssel bevonhatók lennének a ter­melésbe. A szakemberek véleménye szerint nincs olyan fogyatékos, akit ne lehetne megta­nítani legalább arra, hogy személyes szükségle­teit gyámolítás nélkül tudja megoldani otthoná­ban. Nagyon sok munkaképes, de közlekedés­képtelen ember számára lehetne biztosítani munkalehetőséget bedolgozási formában is. De ez a módszer — sajnos, — nálunk még nem el­terjedt. Tisztelt Országgyűlés! Hazánkban a szociál­politikai feladatok között egyre jelentősebb he­lyet foglal el a csökkent munkaképességű dol­gozók védelme, helyzetük javítása. A központi rendelkezések és intézkedések elsősorban an­nak az elvnek a kialakítását szorgalmazták, hogy a csökkent munkaképességű dolgozók egészségének védelme munkájuk gazdasági hasznosításával összhangban valósuljon meg. Fontos elvként érvényesül az is, hogy a vállala­tokat a gazdasági érdekeltség helyesen orientál­ja az e kérdésekkel kapcsolatos döntéseknél. A rendelkezések kiadása óta eltelt idő alatt nem történt mindenütt olyan előrehaladás, ami ezen a téren elvárható lett volna. Ezt egyébként a KNEB-vizsgálat is megállapította. A vállala­tok felmérték a csökkent munkaképességű dol­gozók számára alkalmas munkahelyeket, de ezek zöme kisegítő munkakört tartalmaz. A vállalati rehabilitációs bizottságok tevékenysége is formális a legtöbb helyen. Csak ritkán törté­nik kezdeményezés arra, hogy a csökkent érté­kű dolgozók számára megmaradt képességeik figyelembevételével keresnének vagy szervezné­nek olyan munkakört, ahol teljesértékű tevé­kenységet tudnának kifejteni. A gyakorlat álta­lában azt igazolja, hogy a csökkent munkaké­pességű dolgozót az üzemen belül helyezik el könnyebb munkára, például szakmunkást a portára, és nem keresik a dolgozó, valamint a vállalat számára egyaránt gazdaságos megol­dást. Számtalan hazai és külföldi példa igazol­ja, hogy a magas színvonalon megszervezett és szakmailag is összehangolt rehabilitáció alkal­mas arra, hogy a baleset, vagy egyéb ok miatt egészségükben károsodott emberek döntő több­ségét visszahelyezze jogaiba és társadalmi kere­tei közé. Hazánkban az egészségügyi rehabilitáció megvalósítása érdekében több kezdeményező lépés történt. Sok egészségügyi intézményben éppen ilyen céllal tart hosszabb ideig a gyógy­kezelés, a gondozáshoz egyidejűleg rehabilitá­ció is járul. Járóbetegellátó intézményeinkben pedig rendszeresen folyik ilyen tevékenység. Mint jó példát szeretném itt kiemelni a Központi Baleseti Rehabilitációs Intézetet, mint olyan intézményt, amely több vállalattal tart fenn kapcsolatot azzal a céllal, hogy az ott bal­esetet szenvedett és újra foglalkoztatott dolgo­zók gondozását és ellenőrzését szakszerűbben végezze. Ez az intézet együttműködik a Főváro­si Kézműipari Vállalattal, ahol a rehabilitációra szoruló baleseti sérültek többsége korán átkerül a vállalathoz oly módon, hogy a rehabilitáció már úgyszólván a betegágyon megkezdődik. Az itt szerzett tapasztalatok azt igazolják, hogy ha egy egészségében károsodott egyén részben vagy egészében elvesztette munkaképességét, számára hihetetlen nagy biztonságot jelent és még a gyógyulás időtartamát is lerövidíti az a tudat, hogy nem marad teljesen nyomorék és nem szorul könyöradományokra. Az így mun­kába állított egyének azt is bebizonyították, hogy a többiekkel teljesen egyenértékű munka­erőt képviselnek és az átlagosnál szilárdabb munkamorállal, óriási akarattal igazolják nap mint nap hasznosságukat. Ez a vállalat mintegy 9 ezer dolgozót fog­lalkoztat szerteágazó termelő részlegeiben, akik közül 3 ezer felett van a csökkent munkaképes­ségűek száma. Ezeknek mintegy fele bedolgozó szisztémában végzi munkáját. — Csak példa­képpen mondom el —, hogy a vállalat 1971. évi

Next

/
Oldalképek
Tartalom