Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-10

719 Az Országgyűlés 10. ülése, 1972. június 22-én, csütörtökön 720 sait, másrészt igen körültekintő, következetes, az eddiginél is határozottabb intézkedésekkel igyekszik visszaszorítani a gazdasági élet negatív jelenségeit. Egyértelműen látnunk kell ezt akkor is, ha tudjuk, hogy a kialakult új irányítási rendszerhez szervesen tartozik az a gyakorlat, amely az irányítás színvonalának állandó növelését úgy éri el, hogy a felmerült és a töretlen fejlődésünket gátló tényezők okait elemezve, azokat nemcsak kiküszöböli, hanem a hozott intézkedésekkel a távlati eredményeket növelni képes. Tisztelt Országgyűlés! Hozzászólásomban két, de egymással szoros összefüggésben álló kérdéssel kívánok foglalkozni: a kereseti arányok alakulásának problémái és ennek kihatásai a meglevő, döntő fontosságú kapacitások kihasználatlanságára; a munkaerő-áramlást magasabb nemzeti jövedelmet termelő tevékenység irányába terelni tudó műszaki fejlesztések egyik ágával ami cca egymillió embert köt le hazánkban — vagyis az anyagmozgatás kérdésével. A rendelkezésre álló iparági és népgazdasági számok alapján megállapíthatjuk, hogy a bérek és keresetek arányai az elmúlt évekhez hasonlóan általában kedvezően változtak — ahogyan erről a pénzügyminiszter elvtárs is szólt. Nem ilyen egyértelmű a helyzet, ha azt vizsgáljuk, hogyan alakult a differenciáltság a szakképzettség, a munka nehézsége, a szokásostól eltérő munkakörülmények szerint. A központi és egyes vállalati intézkedések ellenére sem látszik kielégítőnek a közvetlen termelésirányítók — üzemtechnikusok, művezetők, segédművezetők — kereseti szintje a szakmunkásokéhoz viszonyítva, akik az utánpótlási tartalékot is jelentik. Egyre több gondot okoz a nehéz és kedvezőtlen munkakörülményekkel járó tevékenységi területek munkaerő-ellátási gondja. Bár ezen a problémán kizárólag bérekkel nem lehet segíteni, mégis fel kell erre a jelenségre figyelni, hiszen a munkaerőhiány ott a legnagyobb, ahol a munka három szakmányban folyik, a munkakörülmények az átlagosnál nehezebbek, és a foglalkoztatottak nagy hányada nő. A létszámhiány a könnyűiparban mintegy tizenötezer, a gépiparban tíz-tizenegyezer főre tehető. A létszámhiány miatt meglevő kapacitáskihasználatlanságból elmaradt termelés kiesésére csak néhány jellemző számot említek. A viszonylag magas kapacitáskihasználással dolgozó textiliparban mintegy 6—10 százalék, a gépiparban 10 százalék, a cement- és mésztermelésnél 30 százalék. A vegyiparban ennek forintban kifejezett értéke meghaladja az egymilliárd forintot. A legtöbb esetben a keresetek nem helyes aránya, s kisebb részben az általános munkaerőhelyzet következtében találkozunk olyan, sajnos nem egyedi esetekkel, hogy szakmunkások betanított és segédmunkás-munkakört töltenek be, ami népgazdaságilag is igen káros, hiszen felkészült szakmunkásokban is hiány tapasztalható. Időről időre visszatérő probléma — és bocsássák meg nekem férfi képviselőtársaim, ha ezt mi vetjük fel, és a kérdés természetéből fakadóan tőlük várjuk a megoldást — a nők és férfiak keresete közötti túlzott és részben indokolatlan különbségek. Mi tudjuk, hogy erről csak azonos szakképzettség, azonos gyakorlati idő, azonos munkafeltételek, azonos teljesítmény és munkaeredmény esetén lehet szó, de ebben az esetben joggal tartjuk indokolatlannak a 25, de sokszor ennél jóval magasabb százalék bérdifferenciát a női munkavállalók kárára. El kell érnünk, hogy a központi bérintézkedések és jövedelemszabályozási módosítások, amelyekkel a vállalatok 1973. január 1-évelkell, hogy éljenek, e területen is, továbbá a nehéz fizikai munkát végző és a magasan kvalifikált szakemberek kereseti színvonalának javítása tekintetében is, komoly előbbre lépést biztosítsanak. A lehetséges eszközökkel el kell érnünk azt a szemléletváltozást is, amely ma még alapja annak az általános jelenségnek, hogy azonos személyi feltételek mellett is a magasabb 'keresettel járó beosztásokat nem nők, hanem férfiak kapják meg. Kedves Képviselőtársak! E témakörön belül utolsó gondolatként szeretném felvetni a kereseteknek a szakmában eltöltött gyakorlat, illetve az életkor szerinti differenciálódását. Mint képviselőtársaim is tudják, nálunk a közép- és felsőfokú képzettséggel rendelkezők keresete munkába lépéskor alatta marad a normális körülmények között dolgozó szakmunkásénak. A kezdő szakmunkások keresete a normális körülmények között dolgozó szakképzetlen munkás kereseti szintjéhez áll közel. A szakmunkások és a középfokú végzettséggel rendelkező alkalmazottak 3—4 éven belül, az egyetemi végzettségűek 6—7 év alatt érnek átlagos szintre. Ha hozzátesszük az iskola elvégzéséhez szükséges időtartamot, akkor megállapítható, hogy csak a főfoglalkozásuknak élő — s ezt nagyon szeretném hangsúlyozni — műszaki értelmiségiek 35 év, az orvosok, tanárok 40 év felett érnek el a szakmunkásokéval azonos . keresettömeget. Fent elmondottakból következik, hogy a pályakezdő fiatalok túl hosszúnak tartják azt az időt, amíg magasabb végzettségüknek, képzettségüknek megfelelő keresetet érnek el. A másik probléma, hogy az adott képzettséggel rendelkező leghosszabb gyakorlatúak kereseti szintje nem mutat elegendő prespektívát. Ezért keresni kell annak lehetőségét, hogy fokozzuk a különböző szakképzettségi színvonallal rendelkezők keresete közötti különbségeket. Ugyanakkor a felsőfokon képzetteknél helyesnek tartanám célul kitűzni, hogy a korábban munkába állhatok kereseti tömegét a mainál korábbi életkorban érjék el. Az eddig elmondottak alapján feltehetik felém a kérdést: olyan automatizmust, olyan mechanizmust javasolok létrehozni, amely népgazdasági, ágazati, és vállalati szinten minden feltételnek megfelel? Nem erről van szó, hiszen központi eszkö-