Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-10

719 Az Országgyűlés 10. ülése, 1972. június 22-én, csütörtökön 720 sait, másrészt igen körültekintő, következetes, az eddiginél is határozottabb intézkedésekkel igyekszik visszaszorítani a gazdasági élet nega­tív jelenségeit. Egyértelműen látnunk kell ezt akkor is, ha tudjuk, hogy a kialakult új irányítási rendszer­hez szervesen tartozik az a gyakorlat, amely az irányítás színvonalának állandó növelését úgy éri el, hogy a felmerült és a töretlen fejlődésün­ket gátló tényezők okait elemezve, azokat nem­csak kiküszöböli, hanem a hozott intézkedések­kel a távlati eredményeket növelni képes. Tisztelt Országgyűlés! Hozzászólásomban két, de egymással szoros összefüggésben álló kérdéssel kívánok foglal­kozni: a kereseti arányok alakulásának problé­mái és ennek kihatásai a meglevő, döntő fon­tosságú kapacitások kihasználatlanságára; a munkaerő-áramlást magasabb nemzeti jövedel­met termelő tevékenység irányába terelni tudó műszaki fejlesztések egyik ágával ami cca egymillió embert köt le hazánkban — vagyis az anyagmozgatás kérdésével. A rendelkezésre álló iparági és népgazda­sági számok alapján megállapíthatjuk, hogy a bérek és keresetek arányai az elmúlt évekhez hasonlóan általában kedvezően változtak — aho­gyan erről a pénzügyminiszter elvtárs is szólt. Nem ilyen egyértelmű a helyzet, ha azt vizsgáljuk, hogyan alakult a differenciáltság a szakképzettség, a munka nehézsége, a szokásos­tól eltérő munkakörülmények szerint. A központi és egyes vállalati intézkedések ellenére sem látszik kielégítőnek a közvetlen termelésirányítók — üzemtechnikusok, műveze­tők, segédművezetők — kereseti szintje a szak­munkásokéhoz viszonyítva, akik az utánpótlási tartalékot is jelentik. Egyre több gondot okoz a nehéz és kedve­zőtlen munkakörülményekkel járó tevékenységi területek munkaerő-ellátási gondja. Bár ezen a problémán kizárólag bérekkel nem lehet segíte­ni, mégis fel kell erre a jelenségre figyelni, hi­szen a munkaerőhiány ott a legnagyobb, ahol a munka három szakmányban folyik, a munkakö­rülmények az átlagosnál nehezebbek, és a fog­lalkoztatottak nagy hányada nő. A létszámhiány a könnyűiparban mintegy tizenötezer, a gépipar­ban tíz-tizenegyezer főre tehető. A létszámhiány miatt meglevő kapacitáski­használatlanságból elmaradt termelés kiesésére csak néhány jellemző számot említek. A viszonylag magas kapacitáskihasználással dolgozó textiliparban mintegy 6—10 százalék, a gépiparban 10 százalék, a cement- és mészter­melésnél 30 százalék. A vegyiparban ennek fo­rintban kifejezett értéke meghaladja az egymil­liárd forintot. A legtöbb esetben a keresetek nem helyes aránya, s kisebb részben az általános munkaerő­helyzet következtében találkozunk olyan, saj­nos nem egyedi esetekkel, hogy szakmunkások betanított és segédmunkás-munkakört töltenek be, ami népgazdaságilag is igen káros, hiszen felkészült szakmunkásokban is hiány tapasztal­ható. Időről időre visszatérő probléma — és bo­csássák meg nekem férfi képviselőtársaim, ha ezt mi vetjük fel, és a kérdés természetéből fa­kadóan tőlük várjuk a megoldást — a nők és férfiak keresete közötti túlzott és részben indo­kolatlan különbségek. Mi tudjuk, hogy erről csak azonos szakkép­zettség, azonos gyakorlati idő, azonos munkafel­tételek, azonos teljesítmény és munkaeredmény esetén lehet szó, de ebben az esetben joggal tart­juk indokolatlannak a 25, de sokszor ennél jó­val magasabb százalék bérdifferenciát a női munkavállalók kárára. El kell érnünk, hogy a központi bérintézke­dések és jövedelemszabályozási módosítások, amelyekkel a vállalatok 1973. január 1-évelkell, hogy éljenek, e területen is, továbbá a nehéz fi­zikai munkát végző és a magasan kvalifikált szakemberek kereseti színvonalának javítása te­kintetében is, komoly előbbre lépést biztosít­sanak. A lehetséges eszközökkel el kell érnünk azt a szemléletváltozást is, amely ma még alapja an­nak az általános jelenségnek, hogy azonos sze­mélyi feltételek mellett is a magasabb 'kereset­tel járó beosztásokat nem nők, hanem férfiak kapják meg. Kedves Képviselőtársak! E témakörön belül utolsó gondolatként sze­retném felvetni a kereseteknek a szakmában el­töltött gyakorlat, illetve az életkor szerinti dif­ferenciálódását. Mint képviselőtársaim is tudják, nálunk a közép- és felsőfokú képzettséggel rendelkezők keresete munkába lépéskor alatta marad a nor­mális körülmények között dolgozó szakmunká­sénak. A kezdő szakmunkások keresete a nor­mális körülmények között dolgozó szakképzet­len munkás kereseti szintjéhez áll közel. A szak­munkások és a középfokú végzettséggel rendel­kező alkalmazottak 3—4 éven belül, az egyete­mi végzettségűek 6—7 év alatt érnek átlagos szintre. Ha hozzátesszük az iskola elvégzéséhez szükséges időtartamot, akkor megállapítható, hogy csak a főfoglalkozásuknak élő — s ezt na­gyon szeretném hangsúlyozni — műszaki értel­miségiek 35 év, az orvosok, tanárok 40 év felett érnek el a szakmunkásokéval azonos . kereset­tömeget. Fent elmondottakból következik, hogy a pá­lyakezdő fiatalok túl hosszúnak tartják azt az időt, amíg magasabb végzettségüknek, képzett­ségüknek megfelelő keresetet érnek el. A másik probléma, hogy az adott képzett­séggel rendelkező leghosszabb gyakorlatúak ke­reseti szintje nem mutat elegendő prespektívát. Ezért keresni kell annak lehetőségét, hogy fokozzuk a különböző szakképzettségi színvonal­lal rendelkezők keresete közötti különbségeket. Ugyanakkor a felsőfokon képzetteknél helyes­nek tartanám célul kitűzni, hogy a korábban munkába állhatok kereseti tömegét a mainál ko­rábbi életkorban érjék el. Az eddig elmondottak alapján feltehetik fe­lém a kérdést: olyan automatizmust, olyan me­chanizmust javasolok létrehozni, amely népgaz­dasági, ágazati, és vállalati szinten minden fel­tételnek megfelel? Nem erről van szó, hiszen központi eszkö-

Next

/
Oldalképek
Tartalom