Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-6

459 Az Országgyűlés 6. ülése, 1971. december 20-án, hétfőn 460 különbözik a korábbi, hasonló távlati terv célkitűzéseitől, mert csak a kutatások egy részét, a legfontosabb és legnagyobb kapacitást lekötő kutatási feladatokat tartalmazza. A távlati terv tíz kutatási fő irányból és programból áll majd. Ilyenek például: a számítástechnika, a szilárd testek, a biológiailag aktív vegyületek kutatása, petrolkémiai és atommagkutatások, az ország természeti erőforrásainak kutatása és feltárása stb. E tervhez kapcsolódnak az egyes főhatóságok által készített tárcaszintű kutatási fő irányok és programok. A terv feloldja a merev tárcakereteket, és integrálja a teljes hazai kutató-fejlesztő bázist. Ma még nincs jóváhagyott távlati kutatási tervünk, pedig az 1970-től lenne érvényes, és a középtávú terv kidolgozása is már folyamatban van. Félő, hogy ez a késedelem helytelen irányba orientálja az illetékes intézményeket és szerveket, és esetleg a negyedik ötéves terv során is olyan kutatásokat indítanak el, melyeknek indokoltságát a távlati terv kétségessé teheti, vagy nem javasolja. Indokolt volna tehát az országos távlati tudományos kutatási tervet minél előbb végleges formában kidolgozni és jóváhagyni. Tisztelt Országgűlés! A kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket a nemzetközi statisztikák általában a nemzeti jövedelem vagy a bruttó társadalmi termék százalékában adják meg. Nemzeti jövedelmünk 1960 és 1970 között évente átlagosan 5,8 százalékkal, kutatási ráfordításaink pedig szintén évente, több mint 13 százalékkal, 2 milliárdról 7,5 milliárdra növekedtek. A kutatási ráfordítások tehát majdnem két és félszer emelkedtek gyorsabban, mint a nemzeti jövedelem. Ez önmagában is jelentős, tanúsítja a népgazdaság erőforrásainak e területre való koncentrálási törekvését. A statisztikákat vizsgálva: megállapítható, hogy hazánkban a ráfordítások fajlagos értéke, a nemzeti jövedelmekhez, illetve a bruttó társadalmi termékhez való viszonya közel azonos, illetve meghaladja Európa fejlett ipari országainak azonos mutatóit; és növekedési ütemét tekintve, lényegesen gyorsabb azokénál. A terv szerint jövőre mintegy 800 millióval többet fordítunk kutatás-fejlesztésre, közel azonos struktúrában, mint az előző években. 1969-ben például a rendelkezésre álló, közel öt és fél milliárd forint mintegy 30 százaléka származott az állami költségvetésből és 70 százaléka műszaki fejlesztési alapból, illetve vállalati eredményből. A kutatás-fejlesztést célzó beruházások összvolumene akkor 1,2 milliárd forint volt, melynek mintegy felét az állami költségvetés, másik felét pedig a műszaki fejlesztési alap szolgáltatta. Tudományáganként vizsgálva: az 5,3 milliárdból a műszaki tudományok 67, az agrártudományok 13, a természettudományok pedig 10 százalékkal, a többiből az orvostudományok és társadalomtudományok közel azonos arányban részesültek. Az összráfordításból tehát a műszaki tudományok mintegy kétharmados arányt értek el. Ezen belül jelentős a gépipar mintegy 60 százalékos és a vegyipar 15 százalékos súlya. Ez helyes és indokolt is, mert a gépipar és a vegyipar területén néhány iparágra koncentrálódnak a ráfordítások. A vegyipari ráfordítások mintegy 80 százalékát a gyógyszeripar használja fel. A gépipari kutatási ráfordítások között a híradástechnika egymaga 27, a műszer- és erősáramú villamosiparral együtt mintegy 56 százalékot tesz ki. Ezekből is látható, hogy a hazai műszaki kutatásfejlesztési alapokat a legkutatásigényesebb, a legdinamikusabban fejlődő iparágak használták fel. Ehhez hasonló szerkezetet tapasztalhatunk a fejlett ipari országókban is. Az egyes országok kutatás-fejlesztési struktúrájában mindig felismerhetők az ország adottságai, az egyes iparágak tradíciói, az ide orientált szelektív fejlesztés jegyei. Alapjaiban helyes kutatás-fejlesztési politikánkban nálunk is mindig szem előtt kell tartani adottságainkat, célkitűzéseinket, és azokat a szellemi bázisokat, amelyekre alapozva a kutatás-fejlesztés hatékonysága jelentősen növelhető. E téren van fontos szerepe a nagy gyártási-, kutatás-fejlesztési tapasztalatokkal és bázissal rendelkező budapesti intézeteknek és üzemeknek. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A kutatás-fejlesztés kérdéseivel foglalkozva, jogosan vetődik fel a hatékonyság kérdése. Ennek mérésére kialakult és egységes rendszer ma még nincs. A leghasználatosabb mutató a megtérülési idő, melyet megfelelőnek tartanak, ha az három és öt év között van. A hatékonyság méréséhez tartozik a fejlesztések átfutási idejének vizsgálata is. Ezeknek átlaga ma is még mindig nagy: 30 hónap körül van, igaz, hogy állandóan csökkenő, vagyis javuló tendencia mellett. A piaci igényeknek a vállalati termelési profilra gyakorolt hatása révén, a gazdasági irányítás új rendjére való áttérést követően, megnőtt a vállalati kutatási kedv. Mintegy háromszor többet fordítanak ma már az üzemek műszaki fejlesztési célokra, eredményeik terhére. Növekedett az alkalmazásra kerülő témák száma is, a vegyiparban például mintegy 30 százalékkal. A kedvező tendenciák mellett nem jó azonban az, hogy például a KGM területén egy kutatási témára átlagosan 300 000 forint jut, illetve csak egy vagy két ember foglalkozik. A kutató-fejlesztő munka hatásfokára jellemző gép- és műszerellátottságunk lényegesen alatta marad egyes külföldi országok hasonló adatainak. Ez érthetően befolyásolja a fejlesztő munka hatékonyságát. Javítani kell a kutató- és segédszemélyzet közötti arányt is, a segédszemélyzet javára. Számos esetben a kutató-fejlesztő munka hatásfokának nem megfelelő mértéke a kutatómunka megalapozatlanságára vezethető vissza. A Mérleggyár például egy új mérlegcsaládjának kifejlesztését félvezető elektronikára alapozta,