Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-5

319 Az Országgyűlés 5. ülése 1971. szeptember 23-án, csütörtökön 320 ment is törekszik megvalósítani a X. kongresz­szus határozatait hazánk, benne népünk további fejlődése, előrehaladása érdekében. Tisztelt Országgyűlés! Az ifjúságról szóló törvényjavaslatot nagy figyelemmel és érdek­lődéssel tanulmányoztam. A javaslat tanulmá­nyozását megkönnyítette az a tény, hogy a vég­rehajtási utasítás tervezete is rendelkezésünkre állt, így számos kérdésre eleve választ kaptunk, ami a megvalósítás hogyanjára vonatkozik. Ezt még akkor is pozitív vonásnak tekintem, ha olyan jellegű végrehajtási módokkal is talál­koztam, amelyek anyagi konzekvenciái továbbra is, bár ma még összegszerűségében ismeretlen anyagi terheket rónak a tanácsokra. Itt a vég­rehajtási utasítás 13., 14. pontjaiban foglaltakra gondolok. Mind a törvénytervezetet, mind a végrehaj­tási utasítás tervezetet jónak, alaposnak tartom, s olyannak, amelynek alapján mind a közelebbi, mind a távolabbi célok megvalósíthatók. A törvényjavaslatnak mindössze két vonat-' kozását szeretném kiemelni elsősorban azért, mert úgy érzem, hogy e két terület az, amelyik nagyban befolyásolja a többi területen végzett munkát, hiszen hatása pozitív és negatív irány­ban egyaránt felmérhetetlen. Az egyik a társadalom legkisebb sejtjének, legkisebb közösségének, a családnak a szerepe, s ennek a szerepnek, felelősségnek a megfogal­mazása. Véleményem szerint a tervezetben megfelelő hangsúlyt kapott a családi nevelés szerepe, a család felelőssége a gyerekek, a fiatal­ság nevelése tekintetében. Soha a társadalom fejlődésének egyik szakaszában sem mellékes dolog az, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus családban gyarapodik-e testileg, szellemileg egyaránt a gyerek, vagy zilált, rendszertelen, egymással nem törődő környezetben, olyanban, ahol a jogok és kötelességek összhangjának, s az arra való törekvésnek még a csírái sem fedezhe­tők fel. Egy társadalom sem vállalhatja magára a család felelősségét, így a miénk sem. Termé­szetesen mindezt nem azért kívántam kiemelni, mintha nálunk, a mi társadalmunkban a nega­tív tendenciák erősödnének e tekintetben. Az én csaknem két évtizedes pedagógiai ta­pasztalataim is ellentmondanak ennek. De azt mindenképpen szükségesnek tartom megemlíte­ni, hogy a nőknek az utóbbi 5—10 évben történt tömeges munkába állása, amit én, mint szintén dolgozó nő, egyébként örömmel üdvözlök, a csa­ládok jelentős részénél új helyzetet teremtett. A korábbi megszokott és hagyományokra épült életstílust egy új váltotta fel, illetve csak váltja majd fel, folyamatosan, és amennyi­ben az érvényben levő számos jó és hasznos rendelkezést, amely a dolgozó nők munkáját megkönnyíti, nem egészíti ki egy eddiginél haté­konyabb felvilágosító munka, ezt a családok éle­te és egyben a gyerekek élete fogja negatív mó­don bizonyítani, igazolni. A nevelést, amit egyszer elrontottunk, azt nem lehet még egyszer újrakezdeni, hiszen a nyomok, a jók is és a rosszak is, maradandók. Hogy még kevesebb gyerek személyiségén ma­radjanak káros nyomok, szükséges a család fe­lelősségének számtalan pozitív példáján keresz­tül történő bemutatása, a sajtó hasábjain, a rá­dión, a televízión keresztül, hogy az objektíve is bekövetkezett új helyzetben az eddigieknél is hatékonyabban segítsük. Tehát nem a felelős­ség átvállalásáról, hanem az átmeneti helyzet társadalmi mértékben történő hatékony segíté­séről van szó, amely csak így együtt lesz képes a korszerű, a jövő nemzedékéért felelősséget ér­ző családok kialakítására, megszilárdítására, s az új helyzethez igazodó hagyományok kiala­kítására. Másik vonása a törvényjavaslatnak, ame­lyet szintén örömmel üdvözlök, hogy tükröződik benne a társadalom egésze iránti elvárás azzal, hogy a különböző feladatokat az állami szer­vekre, szövetkezetekre egyaránt vonatkoztatja, s a megvalósulás ellenőrzését a Minisztertanács hatáskörébe utalja. Ezzel a törvényjavaslat kimondva vagy ki­mondatlanul aláhúzza, hogy a ma fiataljai olya­nok lesznek, amilyennek a ma felnőtt társada­lom formálja őket még akkor is, ha az ifjúság is felelős önmagáért. Ezzel a felelősséggel azon­ban csak akkor tud helyesen élni, ha az öntevé­kenységük fokozódása, az aktivitásuk növekedé­se nem magára hagyatottságot vált ki a felnőt­tek társadalmából, hanem olyan példamutatással párosuló, differenciált segítségnyújtást, amely a bizalomra épül és amely éppen ezért bizalmat és aktivitást eredményez. Ügy érzem, ebben van nekünk mindnyá­junknak a felmérhetetlen felelőssége. Az utóbbi időben gyakran eszembe jutott több rádió- és televízióinterjú, amelyben felvetődött, hogy a különböző választott testületekben, amennyi­ben nem elégséges a fiatalok aránya, vajon a már nem éppen fiatal korban levők képvisel­hetik-e eredményesen a speciális ifjúsági érde­deket. Pro-kontra, de inkább kontra vélemé­nyek hangzottak el. Tekintettel arra, hogy én is már a fiatalság mesgyéjén átléptem — még akkor is, ha a tör­vényjavaslat az életkort illetően diplomatikusan fogalmaz —, mégis úgy érzem, igenis képvisel­hetik, képviselhetjük eredményesen. Ezt igazolja az a széles körű vita, amely je­lenlegi ülésünket megelőzte, amelyről mind Ilku elvtárs, mind Nagy Richárd elvtárs is szólt már, de a mai nap iránt megnyilvánult érdeklődés is. De erre kötelez majd bennünket minden bi­zonnyal az elfogadásra kerülő törvényjavaslat is. Az én véleményem nem ellentétes azzal a szilárd meggyőződésemmel, hogy következete­sen tegyük lehetővé, hogy mind több fiatal ve­gyen aktívan részt a közéletben, de nem elsősor­ban és kizárólag sajátos érdekeik védelme és képviselete céljából, hanem azért, mert alkal­masak és képesek ezen tevékenységre. A törvényjavaslatot elfogadom, s mind er edményesebb megvalósításán közreműködni fogok. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Horváth István képviselőtársunk. DR. HORVÁTH ISTVÁN: Tisztelt Ország­gyűlés! Képviselőként és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága nevében

Next

/
Oldalképek
Tartalom