Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-41

3109 Az Országgyűlés 41. ülése, 1970. december 18-án, pénteken 3110 tel fiatalabb korban ismerkednek meg, nagyobb gyakorlati tudás birtokában, alkotásvággyal telítve, szép eredményeket produkálnak, de kisebb szakképzettségük miatt nem olyan igényesek az eredményekkel szemben, mint a mérnökök. A konstrukciók igényesebb része azonban nem nélkülözheti a magasabb előképzésen alapuló különféle számítási és méretezési munkákat, amelyekre — azoknak kisebb részétől eltekintve — a technikusok kevésbé alkalmasak, inkább a mérnökök képesek erre. Egy ország prosperitásában jelentős szerepük van a konstruktőröknek. Az életszínvonalról ma a rajztáblákon döntenek, mert a ceruzával sokkal több pénzt lehet elpocsékolni, mint amennyit a gyorsvágáson, a keményfém-esztergakésekkel, a- korszerű szerszámgépeken és az automatizáláson be lehet ismét hozni. A konstruktőrök ismeretanyagára és szemléletére azonban nemcsak nekik, hanem minden felelős állásban levő mérnöknek szüksége van, mert ez jelenti a jelenségek legátfogóbb ismeretét, és ilyennek birtokában lehet csak más természetű, de végső fokon helyes döntéseket hozni. Magyarországon a gyártási folyamatokon belül még mindig az anyag képviseli a legnagyobb részhányadot. Hazánkban a gyártás vonalán még mindig az a jellemző, hogy a nyers munkadarab nagy ráhagyással készül és a mechanikai üzemekre esik a munkaigényesség és az alkatrészgyártás önköltségének jelentős része. A forgácsoláshoz szükséges hatalmas géppark jelentős mértékben volna csökkenthető, ha az előgyártmányt korszerűen, úgy alakítanánk ki, hogy az a kész alkatrész alakját és méreteit jól megközelítse. A nagymennyiségű forgácsnak a leválasztásához igen jelentős szerszámmennyiség is szükséges, aminek cirka 30 százaléka tőkésimport. Igen nagymennyiségű villamos energia használódik fel, amit részben importálunk, részben nagy beruházási és ráfordítási költséggel állítunk elő. A géppark felállítása nagy termelőterületet igényel, aminek megépítése, üzemeltetése tetemes költséggel jár. Az alkatrészgyártás gondja túlnő az egyes vállalatok problémakörén és lassan országos érdekűvé válik. Kétségtelen azonban, hogy az egyes vállalatok, továbbá a gyártástervezéssel foglalkozó mérnökök sokat tehetnek a helyzet megjavítására. Ehhez azonban döntő változásnak kell bekövetkezni, hogy a mérnökképzésnél ne csak a művelettervezés és ezen belül a forgácsolás, hanem az egész termelési folyamatot magában foglaló gyártástervezés kerüljön előtérbe. Ennek szükségességét talán azzal a példával is lehet igazolni, hogy a gépiparban dolgozó fizikai munkásoknak csak 19 százaléka foglalkozik forgácsolással, 50 százaléka szereléssel és anyagmozgatással, ugyanakkor a mérnökök és technikusok 65—70 százaléka a forgácsolási technológiával és művelettervezéssel foglalkozik. Anyagmozgatási, szerelési, technológiai kérdésekkel pedig csupán a mérnökök és technikusok mintegy 8—10 százaléka foglalkozik. Pedig itt is sok pénzt és kapacitást lehetne még megfogni. Ezt azért mondtam el, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy sok minden szükséges igény fedezete van a költségvetésben az elmondottak következményeként lekötve. Ezeket a pénzügyi lehetőségeket előrelátó felkészüléssel évek során fel lehetne szabadítani. Addig is célszerűen azzal kezdjük, amiért ma még nem kell különösebb pénzmennyiség, de később mégis sokat hozhat a népgazdaságnak. Amíg a műszaki oktatásunkban a változás létrejön, támogatni kell az üzemek és az egyetemek közvetlen kapcsolatát, ipari szakembereket kell bevonni az oktatói munkába, az elméleti oktatást és a gyakorlatot egymáshoz közelebb kell hozni, hogy a kettő között a felfogásbeli különbség megszűnjön. Meg kell teremteni a magyar nyelvű szakirodalmi bázist. A GTE keretein belül szervezettebben kell tömöríteni a géptervezéssel foglalkozó szakembereket azért, mert ehhez még minimális anyagi erő elég, a továbbiak azonban már nem mennek pénz nélkül, mint a géptervezői szak létrehozása a Műegyetem gépészmérnöki karán, a Géptani Intézet felállítása, amely biztosítaná ezen a szakterületen a magas szintű tudományos kutatást és szaktanácsadást. A kérdés megoldása sajnos nem megy gyorsan, a legjobb igyekezet esetén is hosszú évekig, talán tíz évig is megtarthat, míg az eredmény megérik, de minél tovább várunk, annál drágább lesz a tandíj, amit később fizetünk. Szeretném néhány pénzügyi nagysággal megtámogatni az elmondottakat. A magyar acélgyártás 1975-re mintegy 3,5 millió tonna acélt termel — Csépányi elvtárs 3,6—3,8 millió tonnáról beszélt —, ebből az ipar egész területén várható forgácsmennyiség minimális becsléssel is eléri a 600 ezer tonnát. Ha a magyar ipar egésze megfelelően készül fel, ebből legalább 150 ezer tonna megtakarítható volna anyagban és munkában. Érdemes a számokra figyelni. Egy tonna hengerelt acél ára ötezer forint átlagban, ugyanakkor egy tonna forgács ára kétezer forint, és erre a kétezer forintos forgácsra kilógrammonként gépipari átlagban többletköltségként 20—25 forintot fizetünk. Ha csak felét számoljuk a ráfordításnak, 13 forinttal számolva, akkor is elérünk közel kétmilliárdot. Ehhez még hozzájárul az ugyancsak megtakarítható 30 millió munkaóra, ami közel 15 000 fő munkaerő megtakarítását, vagy másfél milliárd forintnyi többletalkatrész gyártását teszi lehetővé. így együttesen közel 3,5—4 milliárd forint népgazdasági eredmény érhető el. Okfejtésemre megvan a gyakorlati példa is. A KGM negyedik ötéves tervében az öntvény-termelést körülbelül 80 ezer tonnával kívánják megemelni, 450 ezer tonnás nagyságrendet akarnak elérni, ugyanakkor a jelenlegi 23 százalékos öntési ráhagyást 4,3 százalékkal kívánják csökkenteni, 17 százalékra. Ezzel az eredménnyel munkaerőben 500 embert, állóeszközberuházási értékben 124 millió forintot, forgácsolási költségben 250 milliót, öntvényköltségben pedig 180 milliót, tehát egy közel 20 ezer tonnás öntöde teljes beruházását lehet megtakarítani. Ezeket a számokat vizsgálva, önkéntelenül is az jut az ember eszébe, hogy anyagi lehetőségeink egy részét a szó valóságos