Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-39

3005 Az Országgyűlés 39. ülése, 1970. október 2-án, pénteken 3006 megállapított célkitűzések között tükröződik az a helyes felismerés, hogy az építőipar fejlesztését gyorsítani kell. örvendetes tény. hogy az építőipar fejlesztési ütemét tekintve a népgazdasági ágak között első helyre kerül, mivel öt év alatt 43 százalékkal növeli termelését. Még ennél is gyorsabb lesz az építőanyagipar fejlődése, mert 55 százalékkal emeli termelésének színvonalát. E rohamos fejlődési ütem ellenére sem várhatjuk, hogy a beruházási piacon rövid időn belül helyreáll a kereslet-kínálat egyensúlya. Az egyensúlytalanság komoly ellentmondásokat szül, amire, ha nem vigyázunk, egész fejlődésünket, a lakosság életszínvonalának alakulását hosszú távon negatívan befolyásolhatja. Természetes, amennyiben az építőipar fejlődését hosszabb távon is hasonló színvonalon tudjuk tartani, a negyedik ötéves tervidőszakot követő néhány éven belül elérhetjük az egyensúlyi viszonyok létrehozását. Tisztában vagyok azzal, hogy az építőipar fejlesztése az elmúlt 20—25 évben némileg háttérbe szorult, és a lemaradást egy ötéves terven belül nem lehet felszámolni. Átmenetileg tehát szerepe lehet bizonyos fokú keresletszabályozásnak is annak érdekében, hogy viszonylag rövidebb idő alatt kedvezőbb egyensúlyi viszonyokat érjünk el a beruházási piacon. Hosszabb távon azonban — véleményem szerint — ez nem járható út számunkra. Jelenlegi helyzetünkből a kiutat az építőipar gyors, hosszú távon is érvényesülő fejlődése nyitja meg. Jelenleg az építőiparban uralkodó dinamikus árváltozások is nehezítik tanácsaink fejlesztési terveinek maradéktalan megvalósítását. Az építési kormányzatnak a jövőben jobban figyelemmel kell kísérni az építőipari árak alakulását. Az építési költségek kedvezőtlen alakulása negatív hatással lehet a többi népgazdasági ág tevékenységére is, nem utolsósorban a lakosság életszínvonal-alakulására. Csakis az egyensúlyi viszonyok helyreállítása teremthet a tanácsok számára a beruházási piacon olyan pozíciót, amelyből eredményesebben tevékenykedhetnek a lakosság infrastrukturális szükségleteinek kielégítése érdekében. Az ország építőiparkapacitás-ellátottságát vizsgálva megállapítható, hogy jelentős területi egyenlőtlenségek mutatkoznak. Több felszólaló képviselőtársam már utalt erre. Addig, amíg egyes területeken már jelentős eredményeket értünk el, más területeken a kapacitás-olló alig szűkült. Véleményem szerint különösen nagyok az építőipar kapacitásfeszültségei a fővárosban, az ipari megyékben, köztük Veszprém megyében is — tehát azokon a területeken, ahol a legnagyobbak az építőipar feladatai. Ez a jelenség a területtervezés fontosságára, súlyára, de egyben hiányosságaira is felhívja a figyelmet. Annak érdekében, hogy az építőipari ellátottság minden területen javuljon — a helyi párt- és tanácsi szervek erőfeszítésein túl — a központi tervező szerveknek fokozottabb területi munkát kell végezniük. El kell érnünk, hogy elsősorban ott fejlesszük az építőipart, ahol a legnagyobbak a fejlesztési feladatok. Differenciáltabb építőipari fejlesztési politikával elérhetjük, hogy egyes területek építőipari kapacitásellátottsága már a negyedik ötéves tervben is közelítsen egymáshoz. Megyénk sajátos helyzetéből kifolyólag a vegyipar nagyütemű fejlesztése, a bauxit-timföld program megvalósítása a városokban, munkáslakta településeken, a tanácsi infrastrukturális beruházás megvalósítása, a Balaton-part fejlesztése és más fontos beruházások révén rendkívül nagyok az építőipar negyedik ötéves tervi feladatai, ebből eredően a beruházási piac feszültségei is. Az eddigi felmérések szerint a megye építési szükségletének mintegy 30 százalékát nem tudjuk kapacitással fedezni. A megye párt- és tanácsi szervei már eddig is tettek komoly politikai, anyagi erőfeszítéseket a megmutatkozó építési kapacitáshiány csökkentésére. A beruházások mellett a lakások és épületek felújítása, karbantartása elsőrendű népgazdasági és egyben lakossági érdek. Félő, hogy a javulás helyett tovább rosszabbodik a helyzet. A megyei tanács, korlátozott anyagi lehetőségei ellenére, átérezve a felelősséget a terület fejlesztéséért, több mint 130 millió forintot fordít a megye építőiparának fejlesztésére a negyedik ötéves terv időszakában. Ennél nagyobb volumenű fejlesztést a nem termelői ágazatok fejlesztési előirányzatainak sérelme nélkül nem tud biztosítani. A tanácsi szervek és az építőipari vállalatok összehangolt, egyeztetett anyagi erőfeszítései sem elegendők e nagymértékű kapacitáshiány felszámolására. Ahhoz, hogy valóban meg tudjunk birkózni az előttünk álló feladatokkal, elsősorban központi segítségre van szükség. Biztató számunkra, hogy az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium felismerte annak szükségességét, hogy Közép-Dunántúlon egy Veszprém városban telepítendő, évi 2500 lakás előállítására alkalmas házgyár felépítésével, üzembe helyezésével lehetséges az építési kapacitásgondokat csökkenteni. A felismerést rövid időn belül döntés is követte. A fejlesztési terveink sikeres teljesítése érdekében e döntés mielőbbi realizálására lenne szükség. Legjobb tudomásunk szerint még az sem dőlt el, hogy milyen feltételek mellett, mikor indul és fejeződik be a házgyár. Félő, hogy a házgyár körül kialakult különböző elképzelések, a pénzügyi források vitái olyan lassan és olyan időpontban tisztázódnak, hogy a házgyár negyedik ötéves tervben történő felépítésével reálisan nem számolhatunk. Amennyiben a házgyár felépítése 1974 közepéig nem történik meg, megyénk tanácsai nem tudják maradéktalanul megvalósítani negyedik ötéves tervi fejlesztési elképzeléseiket. Ez viszont rendkívül kedvezőtlenül érintené megyénk lakosságának életviszonyait. Rá kell mutatnom, hogy éppen a szűkös építőipari kapacitás következtében a megye tanácsi szervei évek óta nem tudják teljesíteni fejlesztési tervüket. Évről évre lemaradnak fejlesztési, valamint fenntartási feladataik megvalósításában, és ennek következtében megyénk infrastrukturális ellátottsága rendkívül kedvezőtlenül alakul. Annak ellenére, hogy megyénket a fejlett ipari megyék között tartják számon, infrastrukturális ellátottság tekintetében — elsősorban az említett okoknál fogva — csak a közepesen, vagy