Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-39

2981 Az Országgyűlés 39. ülése, 1970. október 2-án, pénteken 2982 költségvetés egyensúlyát érintő forrásokhoz nyúlni. Másodszor: létrejönne egy bizonyos felhalmozási sáv, ami nagyobb gazdasági rugalmasságot biztosítana. Megszűnne a beruházási célok mai túldetermináltsága. Ha felmerülnének újabb kedvező lehetőségek, rendelkeznénk hozzá tartalék erőforrásokkal. Végeredményben pedig anélkül, hogy deflációs, növekedést rontó módszerekhez kellene nyúlni, eljuthatnánk a beruházási piac dinamikus egyensúlyához. így talán még a költségvetési deficit megszüntetésének a határidejét is előbbre hozhatnánk. Ez pedig abból a szempontból is igen jelentős, mert megszűnne egy gát, amely ma nehezíti, hogy a termelésben létrehozott, a munkásság és a parasztság által produkált társadalmi tiszta jövedelem arányos része a gazdaságon kívüli szférába átkerüljön. Higgyék el, a beruházási helyzet megjavítása jelenti a kulcsát annak is, hogy fejlődésünk tervszerűségét még magasabb fokra emeljük. Kell-e Marx máig érvényes tételére hivatkoznom, amely szerint a tőkés újratermelés ciklikusságának alapja az állótőke lökésszerű megújítása és bővítése? A válságok oka persze a tőkéstermelés és a munkásfogyasztás antagonizmusa. De most az a paradox helyzet, hogy ha 80—100 évvel is Marx Tőkéje után, az állami monopolkapitalizmus gyakorlatilag rájött a marxi tétel nyitjára, ösztönösen megtalálta a tőkeberuházás burzsoá érdekből történő befolyásolásának pénzügyi, költségvetési eszközeit. Ezzel eléri a ciklikusság tompítását, noha a recessziókat belső ellentmondása folytán nem tudja megszüntetni. A mi szocialista rendszerünk viszont felszámolta az alapvető okot. De csak most kezdjük kijárni azt az iskolát, amelyben intenzív növekedést követelő körülmények között elsajátítjuk a munkásosztály érdekeit hatékonyan szolgáló módszereket, az állóalapok folyamatos, az eddiginél tervszerűbb felújításának és bővítésének szabályozását. Ismétlem, a szocialista népgazdaság tervszerű ritmusának kulcsa ma is és a jövőben is beruházási politikánk következetességében rejlik. Tisztelt Képviselőtársaim! Több felszólaló különböző oldalról már érintette a felsőoktatás ügyét. Fock elvtárs szintén kiemelte a szakképzés jelentőségét az előttünk álló évtizedek nagy feladatai, különösen a műszaki haladás, a tudományos vezetési módszerek elterjesztése szempontjából. Indíttatva érzem magam, hogy a főiskolai és egyetemi oktatásról néhány pontban összegezett megállapításokat tegyek. Egyetértésemet kívánom kifejezni a törvényjavaslat idevágó paragrafusának azzal a passzusával, amely a felsőoktatással foglalkozik, valamint mindazokkal az előirányzatokkal, amelyek az ötéves terv részletes dokumentumaiban erre nézve szerepelnek. Az a támogatás, amely a tervben található, ésszerű felhasználás esetén, megítélésem szerint, ki tudja majd elégíteni azokat a legsürgősebb igényeket, amelyek az időálló intézményhálózat kistafírozásához, valamint a képzéskorszerűsítés megvalósításához — gépek, műszerek, berendezések, oktatási helyiségek és kollégiumi férőhelyek tekintetében — szükségesek. Még inkább így lesz ez, ha azokra az előirányzatokra, is gondolunk, amelyek a számítástechnikai program oktatási feltételeinek megteremtésére szolgálnak. Mondhatom, az egyetemek készen állnak arra, hogy a számítástechnikai program rájuk háruló feladatait felelősen megoldják. Szeretnénk, ha a program mielőbb tető .alá kerülne és véglegesítést nyerne. Reméljük továbbá azt az eddiginél is nagyobb támogatást, amelyet a Központi Bizottság tudománypolitikai határozata szerint az ötéves terv a tudományos célokra szánt keretről az egyetemi kutatási bázis fejlesztésére nyújt. Kedves Elvtársak! Hasonlóképpen, mint a népgazdaság, felsőoktatásunk is abban a stádiumban van ma már, amidőn megkezdődött az áttérés a. hallgatói létszám növelésével járó extenzív képzésről a 70—80 000-es hallgatói létszám stabilizálását jelentő intenzív oktatásra. Mit rejt magában ez az igen nehéz és igen bonyolult folyamat? Először: A szakosítási rend és a tantervek olyan struktúráját, ennek kialakítását, amely elég nyitott ahhoz, hogy kiszélesítse a hallgatók érdeklődésének megfelelő képzési irányok kiválasztásának szabadságát és elég rugalmas ahhoz, hogy lehetővé tegye az új tudományos eredmények gyors bevitelét a tananyagba, valamint az új gyakorlati feladatokra orientáló elemek nehézségek nélküli befogadását. Másodszor: Az úgynevezett intenzív képzési módszerek gyakorlati és döntéscentrikus szemléletű, a modern oktatástechnikát felhasználó kiscsoportos foglalkozások kiterjesztését. Milyen célból? Azért is, hogy a tanár és a tanítvány közötti viszony közvetlenebb legyen; azért is, hogy az ismeretanyagok halmazatából csak a legalapvetőbb szákmai és világnézeti igazságok maradjanak, de ezek a tudás szilárd pilléreit jelentsék. A cél az, hogy a leendő szakemberekben maximálisan kifejlődjék már egyetemi éveik alatt az alkotó gondolkodásra, a tudományos ismeretek; gyakorlati alkalmazására, a műszaki, a gazdasági, az igazgatási, a vezetési színvonal folytonos meghaladására irányuló pozitív készségük. Harmadszor: A képzéskorszerűsítés feltételezi azt, hogy a tanszékek még inkább a tudományos kutatás műhelyeivé váljanak és hogy azokba a diákok is szervesen, alkotó módon bekapcsolódhatnak. Ez rendkívül jelentős ügy. Mit érnek a tudományos eredmények, ha nincs elegendő olyan adottságú szakember, aki azokat alkalmazni kész és alkalmazni képes a nép javára. Végül a képzéskorszerűsítés feltételezi az egyetemi viszonyok szocialista demokratizmusának — a jogok és kötelességek egységének szellemében való — tartalmi elmélyítését. Az egyetem ugyanis nemcsak a szakemberképzés alapvető színtere, hanem egyszersmind a közéleti demokratizmus gyakorlati előiskolája is, amelyben a fiatalok saját tapasztalataikon át megtanulhatják: a szakmai és a társadalmi elkötelezettség, a magánélet és a közügy egymástól soha el nem választható. • Tisztelt Képviselőtársaim! Túlzás nélkül ítélhetünk úgy, hogy a negyedik ötéves terv-