Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-39

2977 Az Országgyűlés 39. ülése, 1970. október 2-án, pénteken 2978 ségleteinek rendszeres és növekvő mérvű kielégítéséhez. Miért csak ezáltal? Azért, mert ha például az iparban, az építőiparban nem alakul ki kielégítően az élőmunka, termelékenysége, akkor a pótlólagos létszámforrások — Lázár elvtárs által részletesen ecsetelt apadása folytán — aligha tudunk biztosítani elégséges termelésbővítést. De ha mégis, akár egy mérsékeltebb termelési ütemet extenzíven kívánnánk elérni, ehhez más ágakból, illetve más területek elől kell elvonni viszonylag jelentős számú munkaerőt. S mi lesz a következmény? Egyfelől az, hogy a növekvő élőmunka-ráfordítások — a munkaerőhelyzetet és a munkafegyelem romlását is ideértve — felemésztenék a termelési növekmény jó részét, másfelől az, hogy a túlzott munkaerő-lekötés akadályozná az életkörülmények javítása és korszerűsítése szempontjából oly nagy jelentőségű szolgáltatói szféra létszámfejlesztését. Ugyanilyen nyilvánvaló továbbá az is, hogy ha nem gyorsul fel kellőképpen, — főképp, ha lelassul — a befektetett alapok megtérülése, ez szükségszerűen arra vezet, hogy növekszik a termelői felhalmozás aránya, egyszersmind csökken, közvetlenül vagy eladósodás útján áttételesen, a fogyasztási alap aránya a nemzeti jövedelemben. És miért tekinthetjük a társadalmi munka hatékonyságát a tervben foglalt egységes cselekvési program kulcskérdésének? Történeti és gazdasági okokból. Történetileg nézve arra kell utalnunk ismét, hogy a társadalmi termelés összhatékonysága hazánkban hosszú évtizedeken át nem emelkedett. Nemzeti jövedelmünk különben jelentős növekedését részint új munkaerők bevonásával, elsősorban pedig a struktúraváltozásból is adódó termelékenység növekedésével értük el. Ámde azt, a megtakarítást, amit ezen az úton egy-egy termelési ágon belül élőmunkával elértünk, jórészt ellensúlyozta az a pótlólagos holtmunka-ráfordítás, amelyet álló- és forgóalapokba fektettünk. Igaz, hogy az iparosítás és a kollektivizálás időszakában ez többé-kevésbé objektív szükségszerűség volt. Az is igaz, hogy a párt és a kormány ez irányú másfél évtizedes törekvései nyomán, a reform hatására az elmúlt években elindult egy bizonyos javulási folyamat. Mindez azonban nem változtat a tényen : egy mélyen a múltba nyúló, makacs történeti tendencia megfordításának, — Fock elvtárs szavaival: átváltásának — ugyancsak történelmileg megérlelt és ugyancsak makacs szükségszerűségével állunk szemben. Nos, ennek az objektív szükségszerűségnek a felismerése és tudatos alkalmazása jut kifejezésre az arra való vállalkozásban, hogy a negyedik ötéves terv évei alatt az összhatékonyság valamennyi népgazdasági szférában általánosan növekedjék és az ne visszafordíthatatlanul tartós tendenciának bizonyuljon. Fölöttébb bonyolult feladat ez, ami egycsapásra tényleg semmiképp sem megoldható. Azért sem, mert szívósak az ellenható okok, amelyeket gyakran vagy a vezetők elavult szemlélete, a szakemberek megszokott gazdasági magatartása éltet, vagy pedig az öröklött objektív tárgyi körülmények táplálnak. De annálfogva sem, mert az összhatékonyság tartós hatású érvényesüléséhez az összes állami és vállalati erő egységes és határozott magatartása, valamennyi intézmény és társadalmi szervezet közös öszefogása szükséges. Ez pedig időigényes feladat. Mire irányuljon ez az összefogás? Mindenekelőtt a tervben foglalt gazdaságpolitikai célok együttes megvalósítására és az ezt elősegítő szabályozók, arányelőírások megtartására és megtartatására. Arra, hogy megváltoztassuk a népgazdaság egészének szerkezetét, elsődlegesen a kiemelt termelési és szolgáltatói területek — közöttük a lakáshelyzet — koncentrált fejlesztésével. A kiemelt feladatokra történő-koncentrálás, miképp azt előttem többen is kifejtették, szükségszerűvé teszi azt, hogy a nem kiemelt területen jelentkező, önmagukban jogos igények csak visszatartott ütemben, közülük sok csupán későbbi időre halasztva, nyerhetnek kielégítést. Az Országgyűlésnek, véleményem szerint, a maga sajátos eszközeivel mindvégig hathatósan támogatnia kell a kormányzati szerveket a preferált célok elérésében. Ugyanígy támogatni javaslom az e törekvéssel szemben szinte automatikusan fellépő nyomás és a parciális törekvések ellensúlyozását is. Abban a biztos tudatban kell tennünk ezt, hogy éppen a kiemelt feladatok gyors és hatékony megvalósulása jelenti azt az utat, amelyen keresztül más területek döröm^ bölő szükségletei a legrövidebb idő alatt kielégíthetővé válhatnak. Mellékesen hadd jegyezzem meg itt, hogy nem egyéb okból, mint ettől a szándéktól vezettetve tettem meg javaslatomat a terv- és költségvetési bizottságban, melynek kapcsán Bognár képviselőtársam személy szerint aposztrofált. Kedves Elvtársak! Megítélésem szerint a koncentrálásnak helye van a vállalatok terveiben és a tanácsok gazdálkodásában is. A népgazdasági feladatokkal összhangban nekik is alkalmazniuk kell a kiemelés módszerét a rendelkezésre álló erőforrások ésszerű elosztása végett, alkalmazniuk kell termékösszetételüknek a változó szükségletekhez való további igazodása, berendezéseiknek technológiai modernizálással történő átalakítása végett. Ennek következtében juthatunk több vállalati jövedelemhez és több nemzeti jövedelemhez. Ugyancsak együttes összefogás szükséges ahhoz is, hogy elérjük a munka alapján szerzett egyéni jövedelmek a társadalmilag hasznos teljesítményekkel, a vállalati jövedelmeknek a gazdasági eredményekkel arányban álló — a szocializmus részesedési elvével egyező — differenciálást. Véleményem szerint ez a legfőbb út, amely elvezet bennünket a munkafegyelem megszilárdításához, à szorgalom és alkotó kedv, a versenyszellem, az üzemi demokrácia és egyáltalán a termelési eszközökhöz mint sajáthoz való köztulajdonosi viszonyulás tömeges erősödéséhez. De ez az útja annak is, amit Párdi elvtárs expozéjában oly erővel hangoztatott, hogy a műszaki fejlesztés a vezetők és szakemberek tevékenységének mindennapi gondjává legyen.