Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-37

2781 Az Országgyűlés 37. ülése, 1970. szeptember 30-án, szerdán 2782 désével megkezdje a terv végleges formába öntését. Szeptember hónapban az országgyűlés kilenc állandó bizottsága vizsgálta meg most már az előttünk fekvő tervjavaslat alapján az egyes népgazdasági, illetve társadalmi ágazatok növekedésével és fejlődésével összefüggő problémákat. Az összes bizottságok ülésein 88 felszólalásra került sor. Végül szeptember 25-én a terv- és költségvetési bizottság a különböző szakbizottságok elnökeinek jelentése alapján foglalkozott azokkal az észrevételekkel és elgondolásokkal, amelyek az egyes bizottságok ülésein felmerültek. Ezzel párhuzamosan a bizottság sajátos feladataiból folyóan újra megvizsgált néhány, az előzetes irányelvek vitája során már felmerült problémát, így a növekedés ütemével, a gazdasági és nem gazdasági tevékenységek arányaival, az egyensúlyviszonyok alakulásával, a várható feszültségekkel, valamint a munkaerőmozgással és a jövedelem-elosztással összefüggő kérdéscsoportokat. A viták újra igazolták, hogy milyen nehéz és összetett feladatot jelent a törvényhozó hatalom számára egy olyan társadalmi-gazdasági terv megvitatása, amely évekre előre meghatározza a gazdasági tevékenység céljait és e céloknak megfelelően osztja el a rendelkezésre álló anyagi eszközöket. Hiszen a népgazdasági terv készítői és összeállítói rengeteg számítást végeznek, különböző alternatívákat és variánsokat alakítanak ki és vizsgálnak meg, mielőtt azok közül egy mellé lekötnék magukat. A terv alkotói a modern technika és a korszerű tudományos kutatási módszerek számos vívmányát és eredményét használják fel, sőt összpontosítják annak érdekében, hogy a terv cél- és eszközrendszere között optimális viszonyt alakítsanak ki. Utalni szeretnék arra is, amiről Párdi elvtárs is beszélt, hogy az elmúlt évtized eredménye gyanánt a tudomány egyre nagyobb szerepet játszik a gazdasági tervek előkészítésében és kialakításában, de ezt a funkcióját elsősorban a végrehajtó hatalommal és a gazdasági vállalkozásokkal való együttműködésben látja el. Rendkívül nehéz tehát a törvényhozás és törvényhozók számára megkérdőjelezni, vitássá tenni, vagy éppen kétségbe vonni az olyan gazdaságpolitikai célok helyességét, amelyeket a modern technika és tudomány minden vívmányával felszerelt hatalmas apparátusok legjobb erőik koncentrálásával alakítottak ki. Képes-e tehát a törvényhozó hatalom egyáltalán hozzátenni valamit a tervben megtestesülő gazdaságpolitikai koncepcióhoz, illetve szükség van-e egyáltalán arra, hogy megítélje, észrevételeivel és javaslataival kiegészítse azon terveket, amelyek az államapparátus javuló tevékenysége, a tudomány intenzív közreműködése és a vállalatok növekvő érdekeltsége következtében egyre inkább megközelítik, vagy megközelíthetik az optimális cselekvési rendszert? A dirrektív, tervutasításos rendszer idején erre nyilvánvalóan nem volt, vagy csak igen szűk keretek között volt lehetőség. Napjainkban azonban a terv nem valamilyen elvont módon megállapított központi érdek kizárólagos megtestesítője. Ma a népgazdasági célokat oly módon igyekeznek megállapítani, hogy azok összhangban legyenek az egyes régiók, a gazdasági vállalkozások és a gazdasági tevékenységben közreműködő egyének érdekeivel. A gazdasági "érdekeltség elvének következetes érvényesítése esetén ugyanis a régiók, a gazdasági vállalkozások és egyének saját érdekeit is követve a központi kormányzati célokat is megvalósítják. Az új irányítási rendszerben a központi tervcélok megvalósítása érdekében a gazdasági környezet alakítása és az anyagi érdekeltség elve játszanak döntő szerepet. A terv nemcsak a rendelkezésre álló anyagi eszközöket osztja el a céloknak megfelelő formában és módon, hanem a fejlődés terheit is elosztja a különböző gazdasági területek, csoportok és egyének között. A törvényhozás bizonyára alkotó módon lesz képes hozzászólni ahhoz, hogy miképpen valósul meg valamely tervjavaslatban a központi,, vállalati, helyi és egyéni érdekek összhangja. Megbízható véleményt tud formálni olyan kérdésekben, hogy az anyagi érdekeltség fennálló rendszere és formái ösztönzik-e a különböző társadalmi csoportokat; hogy a fejlesztés terhei egyenletesen oszlanak-e meg a társadalom különböző rétegei, a gazdasági életben tevékenykedő különböző nemzedékek és az ország egyes területei között; hogy összhangban vannak-e egymással a gazdasági és nem gazdasági célok: hogy a tervben szereplő gazdaságpolitikai célok milyen feszültségeket válthatnak ki a társadalomban, vagy az egyes területek életében. Nyilvánvaló, hogy a törvényhozás ilyen módon értelmezett és végzett munkája pozitív hozzájárulást jelenthet azokhoz az erőfeszítésekhez és törekvésekhez, amelyeket az állami szervek, a tudomány és a vállalkozások a tervek elkészítése során és megvalósítása érdekében végeznek. A népgazdasági terv megkomponálása és megvalósítása nemcsak gazdasági probléma. Gazdasági fejlődésünk kérdései az egész társadalmat átfogják és mozgósítják és ennek következtében a gazdasági és nem gazdasági területek közötti kölcsönhatások mennyisége egyre nagyobb, intenzitása egyre erősebb. Nekünk, mint a törvényhozás tagjainak tehát nem arra kell törekednünk, hogy bonyolult matematikai összefüggések kiszámításában felülmúljuk a szakembereket, vagy éppen lepipáljuk a computereket, hanem arra, hogy képesek legyünk előrelátni a társadalmi-politikai és gazdasági tényezők kölcsönhatását, a terv cselekvési rendszerének befolyását az egyes régiók és gazdasági ágazatok jövendő helyzetére, a tervben levő feszültségek és egyensúlyhiányok várható hatását a gazdasági vállalkozásokra és egyének magatartására, az anyagi ösztönzés rendszerének működését és hatását az érintettekre, valamint azokra is, akik munkájukat ezen elvtől és gyakorlattól függetlenül végzik. Természetesen körültekintő gondossággal kell foglalkoznunk olyan kérdésekkel is, mint a magyar népgazdaság elhelyezkedése a fejlettség világskáláján, vagy fejlő-